ebarátnőm
emlékezés
fájdalom
felelősség
gyereknevelés
szomorúság
szülő
társadalom
tehetetlenség
Párizsból élőben 2.
19:01
Nagy izgalommal vártuk a hétvégét! Jönnek a barátaink! Felnőttek és gyerekek, akik eddig csak hallottak Párizsról, a csodavárosról. Gyerekek, akik már elég nagyok ahhoz, hogy felfogják, hogy minden város önmagában egy csoda, s ez, amit nem kis anyagi áldozat árán most meglátogatnak, az egyik cseresznye a habos torta legtetején. Na jó, nem pont így, de nagy volt a várakozás a látogatók és a vendéglátók oldaláról is. Terveztünk, javasoltunk, egyeztettünk, elvetettük, igazítottunk korhoz, nemhez, érdeklődési körhöz és az időjáráshoz. Izzottak a láthatatlan vezetékek. Aztán eljött a nagy nap és megérkeztek. Péntek volt meglepően szelíd őszi délután. A tervek szerint városozás, sétálás volt beütemezve, arra készültünk, hogy meglátogatjuk az Öreg Hölgyet és megcsodáljuk a csupafény esti toalettjét. De hát, ahogy ez általában lenni szokott, az első estére szépen kidolgozott tervünk kútba esett,
mert az egyik gyerek belázasodott. Na jó, újratervezés - ahogy az egyik kedves barátném mondja! Ágyba velük, hogy kipihenjék az utazást és a betegséget, mi pedig Eiffel tornyozás helyett a pamlagon beszélgettünk egy kis sajt és jóravaló francia bor mellett.
Minden békés volt és meghitt.
Nem úgy a másnap reggeli beszélgetés a gyerekekkel. Este, egészen véletlenül derült ki, hogy míg mi csevegtünk a városban borzalmas dolog vette kezdetét, szinte követni se tudtuk az eseményeket, de abba biztosak voltunk, hogy mi nem erre a városra terveztük a programokat… és hogy ezt el kell mondani majd a gyerekeknek. Mit mondjunk? Hogyan mondjuk? Fizikailag szerencsére messzire elkerült bennünket a tragédia, de a szelleme - az nem.
Mi legyen? - tépelődtünk - mondjuk el, hogy milyen ijesztő és veszélyes dolgok történnek itt a közelben vagy hallgassunk róla, mintha mi sem történt volna, s reménykedjünk, hogy talán nem hallanak róla mástól sem, és vigyük a program vonalat az elterelés irányába? Nehéz kérdés.
Mi a szülő felelőssége egy ilyen helyzetben? Megóvni a gyermeket a félelemtől vagy felkészíteni az esetleges bajra? Hiszen ilyen világban élünk, ahol bármikor vétlen áldozataivá válhatunk valamilyen elvi küzdelemnek. A hír pedig megy, nem kérdez. És ömlik mindenhonnan. És a hírek zöme nem a virágok illatáról vagy a legdolgosabb méhecskéről szól.
Úgy döntöttünk, hogy elmondjuk. A reggelinél érezni lehetett a gyerekek izgatott várakozását – mikor indulunk már… Az utolsó korty forrócsoki és croissant után kupaktanácsot hívtunk össze és elmondtuk, hogy szükséghelyzet van: új programot kell kitalálni. A Miért? kapcsán higgadtan előadtuk, hogy a városban néhány gonosz ember veszélyes dolgokat művelt és most a közösségi terek zárva vannak. Nem tudunk oda menni ahová akartunk volna. Ezért kell a B terv. ...és aztán időt adtunk a kérdésekre: kik bántottak kiket? mit csináltak? miért csinálták? mivel csinálták? de miért csinálták? sérültek meg emberek? és haltak is meg? elkapták a gonoszokat? hogyan kapták el őket? most mi lesz velük? de miért csinálták? lesz még hasonló? hozzánk is be tudnak jönni? Türelemmel válaszolgattunk és láttuk, ahogy fokozatosan csillapul az értetlenség és a rémület a gyerekszemekben… a korábbi izgatott várakozás azonban elröppent. De elfogták a gonoszokat? minket nem fognak bántani? miért tették? tért vissza még a nap folyamán, sőt a következő napon is többször a kérdés.
Az este folyamán a rablós-rendőrös játék került terítékre. Kissé megilletődve hallgattuk mi felnőttek, a gyerekszobából kiszűrőd megvagy! elkaptalak gonosz gazember! többé nem bánthatsz senkit! azért sem félünk tőled! kiáltásokat.
…és csak reméljük, hogy a városon kívüli kalandozás, erdőjárás és palacsintázás ennél mélyebb és maradandóbb nyomokat hagyott.
lejegyezte: ebaratnőm
lejegyezte: ebaratnőm
0 megjegyzés