selyemgubanc: tehetetlenség

Requiem egy munkahelyért

19:14

A gazdasági lapokban csak pár soros hír volt, miszerint Amerikában úgy döntöttek, hogy bezárja a 150 főt foglalkoztató magyar üzemét egy multi cég. Mi már hetekkel előtte tudtuk. Mert bejelentették. Pár hónap és nincs tovább. Ráadásul, mi húszan nem is ennél a cégnél dolgozunk, hanem egy másik multinál. Csak raktározunk nekik. Viszont ugyanúgy mennünk kell. Ha lesz is máshol helyünk, így együtt már nem dolgozunk többet.

Mikor szembesültünk vele, csak néztünk egymásra értetlenül és próbáltuk fölfogni.

Olyanok vagyunk, mint egy család. Összeköt a munka, a tréningek, a meetingek, a bulik. Tudjuk, kihez hogyan kell szólni vagy épp békén hagyni, hogy jó napja legyen. Ismerjük egymás csínját-bínját, bogarait. Van köztünk ezermester, ho-ho-horgász, masszőr, Barca drukker, anyuka, apuka, facér és kacér, konyhaművész, csilipaprika termesztő, botcsinálta filozófus és született kritikus, vérbeli vecsési káposzta savanyító, büszke (oldalkocsis!) Pannónia motor tulajdonos, kreatív tortagyáros, blog szerkesztő és szenvedélyes fotósból kettő is. Persze mindez munkaidőn túl. De a munkaórák is jól teltek, mert a napi robot mellett mindig volt idő egy kis élcre, vidámságra vagy - ha úgy hozta a helyzet – panaszkodásra, vigasztalásra. Na meg a környékbeli macskák megszelidítésére tett kísérletekre. Kezessé ugyan nem váltak, de szépen megnőttek, kigömbölyödtek és boldogan vették birtokba a számukra a bejárati ajtó mellé kihelyezett több szintes házikót, a készség fejlesztő játékokkal egyetemben.

Kicsit búsabbá váltak napjaink. Nem csak magunkat sajnáljuk, hanem azt a 150 főt is a raktár másik végén, akikkel együtt dolgozunk nap mint nap és akik hasonlóan éreznek. Egyre gyakoribb téma az álláskeresés, a lehetőségek latolgatása, ki mikor, hogyan, merre tovább. El innen. El a szeretett helyről, ahol jól éreztük magunkat, ahol összecsiszolódtunk, ahol nem mindig volt keserves érzés a hétfő reggel sem. Mert valahol valakik így döntöttek. Mert így jobbak lesznek a gazdasági mutatók. És csak ez az, ami számít.

Most még itt vagyunk. Összemosolygunk, nevetünk is olykor, de valahogy keserédes az utóíze a vidámságnak. Benne van a - „De fogsz hiányozni! És te is … te is” – érzés. Vidámak vagyunk, miért is rontanánk el az eddig megszokott jó hangulatot. A főnökünk ezt találóan így fogalmazta meg: „Süllyed a hajó, de a zenekar még játszik.”

Próbáljuk élvezni egymás társaságát, amíg még lehet. Az utolsó istenhozzádig.

De ki eteti majd a macskákat?

Lejegyezte: Vica

Beni

20:18

A most következő történet teljes mértékben kitalált. Minden egyezés a valósággal pusztán a véletlen műve. De tényleg!

Barangolok a neten (sose szoktam). Csak úgy lógok a szociális hálón, és bele-bele kukkantok abba, amit a „kék-fehér” kegyeskedik megosztani velem. Néha teszek egy-egy akaratlan vargabetűt. Rákattintok arra, ami megfogja a szemet. Szeretem a biztató híreket. Egy pozitív hír alatt megfogja a tekintetemet egy hosszabb bejegyzés: „Mostanában, sajnos, gyakran járok kórházba (…) és itt ismerkedtem meg egy tüneménnyel. Bemutatom nektek; azt hiszem, az igazi nevét nem lenne tisztességes ide kiírni…én Beninek hívom. Nincsenek szülei, nevelő otthonban él. Épp a kórterembe voltunk reggel, amikor behozta őt egy nevelő és letette az ágyba; őt, meg a kis ruháit. Aztán azt mondta, hogy „szia”, hátat fordított és elment. A kisfiú csendbe volt, nem szólt egy szót se. El volt a kis ágyban. Aznap már meg is volt az orvosi beavatkozás nála.
A két kis fülét műtötték, de ha már ott van, a manduláit is. Mi, a kis betegünknél délután is bent voltunk, és ismét találkoztunk Benivel; épp a műtét után volt. Tűrt bölcsen, vagy csak beletörődött a sorsába. Ki tudja megmondani. Nem sírt, nem panaszkodott, pedig biztosan voltak fájdalmai. Másnap, látogatási idő alatt, bejött egy másik nevelő hozzá. Alig szólt, csak morgott, hogy miért pont öt küldték, nem is az ö csoportjába van a Beni... Lerakott egy adag ruhát és 2 bébi ételt ebédre, aztán ment volna. Megszólítottam: Jó napot! – mondom - Ölbe venni, dajkálni, megölelni nem kéne vagy nem szokták? Hidegen és hivatalosan jött a válasz: - Nem. Tiltja a szabályzat… meg nem is érnek ők erre rá. - Később kiderült, hogy Beni 16 hónapig egy szobába lakott, ez volt az teljes élettere, nem vitték ki az udvara se .... El sem tudom képzelni… És az is hihetetlen, hogy itt benn a kórházban, a műtét után, Beninek jó napja volt: életében először levest ehetett.. megosztottuk vele azt, amit a gyermekünknek hoztunk; egykorúak, ugyanazzal az egészségügyi problémával küzdenek, majdnem sorstársak… De csak majdnem…Beni eddig bébi ételt meg főzeléket kapott csak. Levest nem, tiltja a szabályzat – jött a magyarázat. Na persze a vacsi, amit hoztak neki az már vicc. Letettek két szelet kenyeret, meg egy kis vajat. És ott hagyták neki! Hogy gondolták? Hogy majd megkenegeti és megeszi? A másfél éves kisfiú? De jött az éjszakás nővér - nevezzük Katinak - szerzett a kisfiúnak megfelelőbb ételt. Beni az éhséget is csendben tűrte volna, nem volt egy hangja sem. Kati megetette még dajkálta is .. ..mert Beni egy tünemény, és a nővérek közt is vannak angyalok... Higgyétek el, Beni tényleg egy kis tünemény, aki órákat elvan szinte mozdulatlanul, nem hiányzik neki semmi és senki; se játék, se tablet, se anya, mert nincs semmije se senkije. Én meg azt hittem eddig, hogy mennyi bajom-gondom van e világban. De már látom, hogy az én ügyem semmiség, mert van ennél rosszabb. Lám-lám Beninek meg jó szó se jut… se szeretet.. Kérlek titeket, akik ezt olvassátok, küldjetek neki egy pozitív gondolatot, hogy gyorsabban gyógyuljon. Köszönöm!”

Nagyon elszorult a szívem, amikor ezt olvastam. Persze a hozzászólások olyan gyorsan sorjáztak a bejegyzésre, hogy hamarosan le is tiltották a kiíró oldalát – minden gyanús, ami ilyen népszerű. Ez a történet megérintett valamit az olvasókba és mindenki billentyűzetet ragadott. Sok gondolat sorjázott a kórházról, a kórházi ellátásról, az erejükön felül teljesítő nővérkékről, az örökbefogadásról, annak nehézségeiről, a nevelőotthonokról és az ott uralkodó légkörről, a gyerekeiket elhagyó anyákról, családokról. Mindenki ítélkezett. Pedig nem ismerték pontosan a történteket, csupán néhány benyomásuk volt az íráson keresztül.

Az öröm az volt, hogy a megjegyzések egy része jó gondolat volt, ami - remélem - segíti ezt a kis tüneményt a gyógyulásban és a nővéreket is az angyalkodásban.

lejegyezte: egy kedves vendégünk

Margit

19:43

Időnként kisegítek egy szociális otthonban, önkéntesként.

A doktornő szülni megy, egyre kevesebbet tud bent lenni, az ápolók száma már rég a kritikus szint alatt van, jól jön bárki, aki egy kicsit is segít. Jó szóval, néha tettel is.

Így ismertem meg Margitot, aki 69 éves, és a doktornő elmondása szerint teljesen demens - elsőre én is ezt láttam, három hónapja, amióta behozták, egész nap ült, háttal az ajtónak, és az ablakot bámulta, de nem kifelé nézett, hanem a keretet figyelte. Akkor sem állt föl, amikor nagyon kellett volna, ezért az ápolók időnként lefürdették és tisztába tették.

Egyik este, mivel egyre kevésbé szeretek tévét nézni, meg felesleges dolgokkal időt tölteni az interneten, írni meg fáradt voltam, gondoltam, beülök hozzá,
úgyse fogunk beszélgetni, békén hagyjuk egymást, nyugodtan gondolkodhatok magamban. Így is történt. Nem messze tőle leültem egy másik székre, és én is néztem, amit ő néz, a kb. tíz éve festett ablakkeretet, amin itt-ott már vastagon lehullott a festék. Már vagy háromnegyed órája merengtem, amikor teljesen önkéntelenül megszólaltam: "vizes lehet a fa, hogy így dobja a festéket", de nem voltam benne biztos, hogy tényleg mondtam, ugyanannyi esélye volt, hogy csak gondoltam.
Erre Margit teljesen kiegyensúlyozott hangon megszólalt: "Hiába festik újra, mindig kijön a valóság!". Mondanom se kell, hirtelen meg se tudtam szólalni, de azért pár perc múlva erőt vettem magamon, s mondtam neki: "le kellene festeni azért, mégiscsak szebb lenne". Erre azonnal válaszolt: "minek, úgyis lejön, felesleges itt bármit csinálni, nekünk ez is jó".

Ebből a kis párbeszédből kiindulva arra gondoltam, hogy más diagnózis felé kellett tapogatózni, el is mondtam az orvosnak, s pár nap múlva fel is hívott a doktornő, s mesélte, hogy unipoláris depresszióról van szó, gyógyszert váltottak, s Margit egyre jobban van.
Amikor mentem, mindig bementem hozzá is, s hol olvasott, hol mosolygott, hol sajnos visszaesett a katatón állapotba. De amikor mentem, mindig "szervusz tanár úr"-ral köszöntött, és nem engedte, hogy nénizzem (Hja, ageizmus!).

Kiderült, hogy a fia hagyta magára, két éve, kiment Londonba szobákat festeni, s azóta még csak nem is kereste őt, ettől zárult be. A szomszédok segítségével került be az otthonba, és már nem is akart kinyílni, ha nem történik ez a véletlen, amiről meséltem, talán demensként kezelték volna élete végéig.

Tegnap este úgy gondoltam, megint bemegyek, de előtte telefonáltam, s az ápolónő szomorúan mondta, hogy éjjel Margit örökre elaludt. Bementem, természetesen már nem volt ott, de az ágya mellett az éjjeli szekrényen ott volt az a könyv, amit pár hete vittem neki: a Karamazov testvérek. Belelapoztam, s azt láttam, hogy az egyik oldalon a következő szöveg volt aláhúzva, vastag, nagyjából egyenes vonallal: „A szeretet Isten adománya, benne van a mindenségben és minden egyes homokszemcsében. Szeress minden levelet, Isten világosságának minden sugarát. Szeresd az állatokat, szeresd a növényeket, szeress mindent. Ha mindent szeretsz, fel tudod fedezni a dolgokban az isteni rejtélyt. Amint egyszer felfedezted, napról napra jobban meg fogod érteni. Végül eljutsz odáig, hogy szeretetedben magadhoz öleled az egész világot".

Igen. Pontosan így van. Legyen neked könnyű a föld, Margit.

Lejegyezte kedves vendégünk, Jászberényi József

A kép CC

A fiam és én

20:17

Valaha, kislányként arról ábrándoztam, hogy sok gyerekem lesz, egy futballcsapatnyi. Hogy honnan volt bennem ez a vágy, nem tudom, hiszen körülöttem is legfeljebb kétgyerekes családok voltak. Az édesanyám pedig kifejezetten egykepárti volt. Aztán teltek az évek, és mire férjhez mentem, már csak két gyermeket szerettem volna. Az élet azonban nem úgy alakult. Ma van egy délceg, jóképű, felnőtt korú fiam, egy kisfiam, aki autista és értelmi fogyatékos.

Eleinte sokszor feltettem a kérdést magamnak és szinte mindenkinek, akivel szóba került a téma, hogy miért éppen nekem jutott ez a feladat? Fiatal anyuka voltam akkor, amikor a mentálhigiénés főorvos asszony megállapította a diagnózist. Kedvesen és nagyon óvatosan közölte velem a megállapításait, s nekem fogalmam sem volt, hogy miről beszél (akkor
még szinte senki sem ismerte ezt a kórképet) és természetesen azt sem tudtam, hogy mi vár rám.

Eltelt egy kis idő, s aztán szépen lassan elfogadtam és felvállaltam ezt a számomra eleinte oly ijesztő helyzetet, és ettől kezdve kicsit könnyebb lett. Csak néha-néha tört rám a kétségbeesés és az irigység, ha láttam egy - a fiamhoz hasonló korú - fiatalembert, hogy no lám, az én fiam is mászhatna fára, focizhatna, beszélhetne nyelveket, járhatna egyetemre, lehetne családja és én is lennék büszke nagymama, de ezeket a gondolatokat mindig gyorsan elhessegettem. Sokkal nehezebb lett volna ezzel a tudattal megküzdeni, feldolgozni és együtt élni vele. Ennek a viszonyulásnak a következménye a gyerekektől való eltávolodás lett. Az életem egyre inkább a felnőtt társaságról és a munkáról szólt. Így nem fájt annyira, megvédtem magam, nem haltam bele és tudtam figyelni rá. Nem csak lelkileg, fizikailag is nehéz feladat volt az együttélés, és a férjem kilépett a helyzetből, nem volt hajlandó felvállalni minket. A kisfiam 13 éves koráig otthon volt velem, gyógypedagógiai iskolába járt. Amíg az édesanyám élt, ő segített. Nélküle saját életem nem is lett volna. Föntről irányították valószínűleg a dolgot, hogy éppen akkor kapott a fiam helyet egy otthonban, amikor a nagymamája eltávozott az élők sorából. A döntés akkor nagyon nehéz volt. Amikor a speciális iskolából eltanácsolták, akkor kezdtük el keresni és találtuk meg ezt az otthont, ahová azóta rendszeresen bejárok együtt lenni vele, vagy kihozom közös időtöltésre, ünneplésre. Ott éli a saját önálló életét a kortárs közösségben. Idehaza nem tudnám neki biztosítani ezt, legfeljebb finomabbakat ehetne, jobban kényeztethetném.

Az azonban biztos, hogy ha fogyatékos gyereke lesz az ember lányának, egészen másképp látja a világot. A fontossági sorrend, ha lassan is, de átalakul. Középvezetőként, úgy körülbelül 37 éves koromban, volt egy érdekes esetem egyik igazgatómmal. Egyszer megbízott egy különleges munkával. Hosszasan kutattam az adatok után, és határidőre kész is lettem, de valamiért nem volt elégedett az eredménnyel és mivel egy szangvinikus egyéniség volt, elkezdett velem kiabálni. Először elszorult a torkom, úgy éreztem, elnyel a föld, majd egyszer csak lehiggadtam és hirtelen kívülről szemléltem magam és a helyzetet. „Nem vagyok én mazochista, hogy ezt hallgassam” - mondtam neki, és mindkettőnk legnagyobb megrökönyödésére kisétáltam a szobából. Akkor, ott, arra gondoltam, hogy ez az adatprobléma bakfitty ahhoz képest, ami nekem és a fiamnak jutott az életben. És azóta ez a gondolat elkísér. Nagyon sok gond és probléma eltörpült a sors által rám rakott teher mellett. Talán csak a párkapcsolati problémáimban nem tudott segíteni ez a hozzáállás. Azokat nagyon megszenvedtem. Erről majd írok máskor.

Soha nem kopogtatott nálam másik gyerek. Amikor még mertem volna másik gyereket vállalni, akkor éppen elváltunk a kisfiam édesapjától. A második férjem pedig már olyan későn szeretett volna gyereket, amikor én már nem mertem vállalni. Lehet, hogy rosszul döntöttem? - kérdezem magamtól manapság. Akár igen, akár nem, ezt már nem tudom visszafordítani… De néha eszembe jut, hogy mi lesz a kisfiammal, ha én már elmegyek… Ki fog bejárni hozzá? Ki ünnepel majd vele?

Ma, amikor munkahelyem többek közt annak az otthonnak az Alapítványát támogatja, ahol az én fiam éli a hétköznapjait, talán értelmet kapott az egész életnyi ledolgozott idő. Talán ez az, ami még nem enged nyugdíjba menni. Mindenesetre érdekes a munkatársaim hozzáállását látni az értelmi fogyatékosokhoz. A támogatás keretein belül többen – akik erre képesek – nálunk dolgoznak. Beilleszkedtek, az emberek nagy többsége szeretettel fordul feléjük. Az anyagi támogatás azonban nehéz ügy, mert ma nem olyan világban élünk, ami segít a jótékonykodásnak. Amikor ilyen jellegű kampányba fogunk, akkor hallok néha olyan véleményt, ami fáj.

Pedig nincs garancia arra, hogy csak egészséges gyerek születhet. Ha ma ítélkezel, csúfolódsz, elfordítod a fejed, lehet, hogy holnap a szülőszobán egy beteg gyerek emeli majd Rád a tekintetét.

lejegyezte: egy kedves vendégünk

Szülni háborítatlanul ?! (3. rész)

18:48

A szülésznők gyilkos tekintettel néztek rám. Mondom a dokinak, megfejelve még a helyzetet, hogy ugye nem gondolja, hogy elmetszi a gátamat. Nyelt egyet és szelídséget magára erőltetve közölte, hogy majd meglátjuk. Végül mégis majdnem beavatkozás nélkül született a kisfiam. Gátmetszés persze lett és picit megnyomta a doki a hasamat, de csak épphogy.

Az érzés, amikor kibújt és tudtam, hogy vége – orgazmus-szerű élmény volt. Elöntött a boldog megkönnyebbülés. Szerencsére a baba jól volt, csak az arcocskáján voltak apró bevérzések a hosszú és gyötrelmes szorítás miatt az alagút végén. És rögtön meg is kaptam. Csak addig vitték el, míg összeraktak. Na az még szép volt. Feküdtem reszketve, kiszolgáltatva és éreztem, ahogy csöpp-csöpp
folyamatosan folyik a vér sebemből. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire jöttek. Mielőtt összevarrt a doki, fogott egy hosszú pálcát egy vattával a végén és úgy éreztem, alulról feltolva a torkomat törli vele. Borzalmas volt. Nem számítottam rá, ilyet még nem hallottam. Végtelennek tűnő öltések, aztán vége. Sokáig könyörögtem reszketve, mire hoztak egy takarót. De a két óra megfigyelés alatt apuka besétált hozzám, karjában egy apró manócskával, télapósapkában. Azt mondta, az enyém. Az első mondatom, amikor megláttam így hangzott: „jól nézd meg, mert az tuti, hogy a büdös életbe többet nem szülök még egyszer” – persze nem így lett, de ez már a második történet.

Hónapokig tartott, mire megbocsátottam magamnak azért, mert akkor nem is érdekelt igazán a kisbabám. Idegennek tűnt, aki pokoli kínokat okozott nekem. Jó kislányként azért azonnal megszoptattam és a fülébe énekeltem a Vukot, amit végig a várandósság alatt. És amit aztán egyéves koráig nonstop hallgatott és nézett, mert erre mindig megnyugodott. Hajnal három óra tizenkettő volt. Végül mégis akkor született, amikorra Ági jósolta. De már két órával hamarabb is megszülethetett volna, maga a doki jött utána oda hozzám (miután megkönnyebbült, hogy életben vagyunk és nem is volt semmi komplikáció) és azt mondta, igazából ez a baba simán kibújhatott volna otthon is. Szerinte az én félelmem miatt nem sikerült. Bölcs, kedves doktor úr! Igaza volt. Nem bántott az otthonszülésért. Azt mondta, arra csak az vállalkozzon, akiben szemernyi kétség sincs. A gátmetszésem elképesztően fájt, arra is azt mondta, nincs oka, azért fáj annyira, mert nem tudom elfogadni, hogy végül mégis szükség volt rá. Azt hiszem, ebben is volt igazság.

Úristen, anyukám!!! Öt órakor jutott eszünkbe, hogy felhívjuk. Újabb bűntudat hegyek. Anyukám életének leghosszabb két órája volt. Ottmaradt a lakásban, ahol vajúdtam és várta, hogy mi történt velem, hogy szóljunk. Elfelejtettük. Sajnálom, anya. És köszönöm, hogy velem voltál.

Két napot voltam hajlandó a kórházban maradni, azt is csak azért, mert nem akartam a biztosítékot kiverni azzal, hogy mindezek után két óra múlva távozunk. De intéztünk egy fizetős különszobát, ahol a férjem és anyukám felváltva volt velem. A drága apuka a földön aludt, hogy éjjel is dajkálhassa elsőszülött kisfiát. A csecsemős nővér háromszor jött be, őrültnek nézve minket, hogy adjuk már oda a síró gyereket, elviszi egy kicsit, hadd pihenjünk. De nem adtuk egy percre sem. Miért? Mi vállaltuk. Otthon se viszi el majd senki, ha bömböl éjszaka. (Bömbölt is, sokat, kikopott körbe a szőnyeg a végtelennek tűnő éjszaki körözéstől apuka karjában.) Majd két és fél nap után végre eljöttem saját felelősségre. Az orvossal békében, jókedvvel váltunk el. Egyes nővérek azonban kihasználták a két napot arra, hogy felváltva bejöjjenek fitogtatni felettem hatalmukat és le-nem-normálisozzanak és közöljék, legközelebb meg ne próbáljam az otthonszülést. Hiszen gyakorlatilag gyilkos vagyok, aki meg akarta ölni a gyermekét. Meghallgattuk és nem válaszoltunk. Aztán hazajöttünk.

Ülni se tudtam a gyötrelmes úton hazafelé, és a hab a tortán az volt, hogy amikor végre itthon kiszálltam az autóból, anyukám óriási lendülettel a két kapaszkodó ujjamra vágta véletlenül a kocsiajtót és elsétált, engem némán üvöltő rabságban hagyva. Sokáig érdekes alakja volt az ujjaimnak. De itthon voltunk és minden rendben volt. Két évig szopizott. Fokozatosan szerettem bele a fiamba. Benjaminnal lassan egymásra hangolódtunk és család lettünk.

Ágiékkal leültünk pár hét múlva, babástól, apástól és gyógyító-terápiás beszélgetéssel helyreraktuk lelkemben a történteket. Majdnem. Az igazi gyógyulást a második szülésem hozta el. Ez a következő történetem.

Benjamin, „a szerencse fia” ma is szerencsés kiskrapek, kiskorában naponta talált valamit az utcán. Rászolgált a nevére. Megtanított rá, hogy nem történhet mindig úgy, ahogy azt elterveztük. Hogy a természet erői erősebbek az embernél. Hogy elsöpörhet a fájdalom. Hogy meg kell tanulni belelazulni a fájdalomba. Hogy nem szabad görcsösen akarni. Hogy kitartott kér órán át a szülőcsatornában. Azóta is érzékeny, érző lélek. Jó férfi-társ lesz belőle. Nem otthon bújt ki, de így kellett lennie. Így is természetesen született, háborítatlanul. Csak engem háborgattak kicsit, őt hál’ Istennek nem.

lejegyezte kedves vendégünk, Kádár Gabriella

Szülni háborítatlanul ?! (2. rész)

19:24

Harmadik emelet. Másztatok már fel vajúdva a harmadikra? Elég sokáig tartott. Hogy milyen volt a lakás? Kit érdekelt? Masszázsolaj, gyertyák, zene, meleg vizes fürdőkád? Kit érdekel? Mit szeretnék? Kérdezték gyakran. Mit??? Azonnal legyen vége.
Megvizsgált Ági, mire felértünk, öt ujjnyi méhszáj. Ő nagyon örült neki, mondta, kora hajnalra baba lesz. Ezt 11-kor mondta. Jézusooooom! Az még órák!!! Volt minden. A dula végigjárta velem százszor a szobát az illóolajos, meleg kendőt hátulról fogva a hasam körül. Ültem egy órát a budin, próbáltam a kádban lenni. Sehol se volt jó. Inkább úgy voltam vele, a teljes fürdőszoba csempézetét lebontom puszta kézzel. Egyszerűen letépem. Amikor újra a szobában voltam, már csak ráborultam a zongorára és nem érdekelt senki és semmi a világon. Bármit szóltak, nem reagáltam. Gondoltam, csendben meghalok. Aztán kértem a férjem, könyörgő, könnyes szemmel, ha szeret még engem, menjen, hozzon egy
töltött pisztolyt, hogy fejbe lőhessem magam. Tudtam, hogy nem bírom a fájdalmat, de hogy ennyire! Ez volt a baj, minden fájásba belefeszültem és tiltakoztam, hogy nem akarom. Ezért nem bírtam.

Pedig kívülről azt mondták, szépen vajúdtam. Láttam előtte otthonszüléses videókat, a nők mindig meztelenek voltak rajta. Na, gondoltam, én ennyi ember előtt, kizárt, hogy csupaszon szüljek. De ott valahogy annyira természetes volt az egész. Arra már nem emlékszem hogy, de percek alatt nem volt rajtam ruha. Azt hittem, én nem fogok kiabálni mások előtt. De a szülés, a vajúdás elemi erejű, mint a vulkán. Ordítottam. Ott lehetett. Ott mindent lehetett. Nonstop mozogtam, táncoltam, járkáltam, ittam is olykor. Nem kellett leülni, pláne lefeküdni. Belehaltam volna!

Sajnos aztán egyszer csak valahogy megrekedtünk.
Nagyon elfáradtam.
Rettegtem attól, hogy kipréseljem, hogy „ott” keresztülmenjen. Sokáig könyörgött Ági, mire azt megengedtem, hogy megvizsgáljon. Rám nézett és mondta, hogy megszülhetem, nincs már akadály. Nem hittem neki. Próbáltam állva, guggolva a férjemre és a doulára támaszkodva, térdelve, ülve. Hányni akartam, de az se ment. Kaptam homeopátiás bogyókat, kicsit összeszedtem magam. De nem. Egyszer éreztem a székelési ingert. Nem szóltam senkinek, elhessegettem. Ma már tudom, az volt az a pillanat, amikor megszülethetett volna. De addigra kikészültem. Tölcséres szívhanghallgatás, Ági rám emeli a tekintetét, bele a szemembe mondja. Határozottan, de halkan. Segítened kell a babádnak, nincs már olyan jól. Adott még pár percet, de látta, eredménytelenül nyomok, nulla benne az erő. Közölte, azonnal indulunk a kórházba. Sírtam, neeeeeem! Nem akarom. De Ági már átváltott „könyörtelen” orvosba, menni kell. Nem tudom, ki, hogyan rángatta rám a ruháimat és vonszolt le a kitolási szak második órájában a harmadik emeletről. Arra emlékszem, kérték, ne ordítsak a lépcsőházban és az utcán. Pár perc és ott voltunk. Annyira rettegtem!!! Kórház, orvos, mi lesz velem. A baba csak néha jutott eszembe. Istenem, mennyit gyötört ezért később a bűntudat! Becsöngettünk, Ági elment. El kellett mennie, oda nem jöhetett velem.

Ügyeletes orvos, szülésznő. Megmondtam, hogy otthonszülésről jöttem. Nem kellett volna. Mint az utolsó riheronggyal, úgy bántak velem. Az volt a legfontosabb, hogy elmondják, nem vagyok normális és hangosan mondjam ki az orvos nevét, hogy feljelenthessék. Dehogy mondom, ez az én döntésem, nem az övé! Akkor legalább azt mondjam meg, férfi-e vagy nő. Kértem a fájdalom és félelem óceánján át, ne most barkochbázzunk, előbb szülessen meg a kisfiam. Meg kell jegyeznem, a fiatal doktorúr nagyon rendes volt. Először morcos, de értem én, beesik egy nő, kitolási szakban, vidékről, semmit nem tudnak róla és innentől ő a felelős kettőnk életéért.

Persze felfektettek a szülőágyra és bosszúból nem engedték be a férjemet. Kétségbeesett kérdés a dokihoz a vízszintes helyzetből: „mi fog most velem történni”. Cukin válaszolt: „mi történne, gyermeke fog születni!”

… és van tovább. Hamarosan!

lejegyezte kedves vendégünk, Kádár Gabriella

Szülni háborítatlanul?! (1. rész)

19:44

12 éve történt. Hat év küzdelem, megannyi viszontagság után született meg a kisfiam.

Hat év kitartás az alternatív módszerek mellett, bio-bébi program egy csodálatos orvossal, aki az embert egész embernek és nem „csak” egy testnek – vagy uram bocsá’ egy női szaporító szervnek tekinti. Hat év csalódás hónapra-hónapra. A negyedik évben csoda történt. Már kimondtuk, hogy petevezeték-átfúvás legyen, amit SOHA nem akartam. De a test bölcs, először azért halasztottuk el, mert aznap reggelre náthás lettem. A következő kitűzött időpont előtt pedig csodák csodájára megfogant első gyermekem. Nem kellett műtőasztalra feküdni. Sajnos az öröm nem tartott sokáig. A 9. héten az ultrahangon kiderült,
hogy a baba meghalt, nincs szívhangja. Azonnal kivették. Azt hiszem, sokkot kaptam. Hogy lehet ilyen kegyetlen az élet, miért kell nekem mindig mindenért ennyit küzdeni. Ja, a név kötelez! Gabriella vagyok, Isten harcosa. Négy év után ilyen csodálatos módon megfogan és egyszercsak, húsvét pénteken, április 13-án elmegy???

Azóta sok víz lefolyt a Tiszán és sokminden megváltozott, de akkor, a férjem, gyermekeim apja mindenben mellettem állt, minden vizsgálaton ott volt, pedig 150 km-re jártunk el és ott ült az ágyam mellett. De „csak” egy férfi. A legnagyobb erőt nem ő, hanem egy bennfekvő várandós cigányasszony adta. Ma is előttem van az arca. Meglátott az ágyamban, patakzó könnyekkel a csillagokat bámulva és keresve benne elvesztett gyermekem. Fogott egy széket, az ágyam mellé húzta és csak beszélt, beszélt hozzám. Egyszerűen mondta a nagy igazságokat és nagyon megértő volt. Ott ült sokáig, pedig hozzá se szóltam. Örök hálám neki!

Veszteség, gyász, vigasztaló-megmentő gondolatok. Hiszen most már tuti, képes vagyok, csak úgy, ahogy a jóisten megteremtett teherbe esni. Most már biztos könnyen megy!!!

Egy frászt. Nem estem rögtön teherbe, fél év múlva sem. Egy év múlva sem, másfél év múlva sem. Szegény dokim, már nem tudott mit mondani, próbáljuk a gyógyszert – bár tudta, utálom. Kis adag peteérlelő hormonnal kezdtük. Száz nőből egy – kettőnél okoz gondot. Ki másnál, mint nálam? Óriási puffadt a hasam, mintha terhes lennék. Ultrahang, na, örülhetünk, kb. 100 petesejt ért meg egyszerre! Közölték, életveszélyben vagyok, kórházba kell feküdnöm. Mert ha ezek egyszerre elrepednek, folyadékháztartás felborul és elpatkolhatok. Öt nap kórház, persze terhes kismamák között. Klassz volt. De szépen rendbejöttem. Testileg. Na, innentől nem mentem orvoshoz. Elmentem bulizni a csajokkal, és próbáltam nem foglalkozni ezzel az egésszel. Május volt, amikor újra szembesülni kezdtem a problémával, hogy még mindig nincs gyermekem. Közben pszichoterápiára jártam. Utolsó esély mi más lehetne? Káli intézet. Ültem Szegeden a bejárat előtti padon és próbáltam elfogadni, hogy be kell ide lépnem. Kitűztem a napot a jövő hétre. Az én vicces testem persze megint bölcselkedett. (Tényleg vicces volt. Peteéréskor éppen gyulladásom volt, de nem akartam elszalasztani az esélyt, meg a páromat se megfertőzni. Kreativitásom határtalan! Gumióvszer, aminek a végét levágtam. Ennyi a recept. Bejött!) A kitűzött napra a terhességi teszt pozitív lett! Megint megúsztam! Nagy öröm, boldogság. Egy napig. Onnan rettegés. Minden nap, minden percében. Mi lesz, ha ő is elmegy? Persze, végig vérezgettem és hasi görcseim voltak az első három hónapban. Miden wc-re menetel szorongás. Fekvés, veszélyeztetett terhesség, táppénz. Ez szuper, mert így nonstop lehet aggódni. Ki kellett találni valamit, így nem lehet csinálni. Hímzek neki egy takarót! Az oroszlánkirály mesefiguráival, kilenc kockányi hímzés jelenti a kilenc hónapot. Minden hónapban kivarrtam egyet. Kész lett. Kihordtam a kisfiamat. Már a harmadik hónapban megálmodtam, hogy fiú. És persze végre készülhettem a szép, háborítatlan szülésre. Hat éve erről olvasgattam, tudtam, én otthonszülést akarok! Orvost, fehér köpenyt, kórházat látni sem akarok. Szuper volt az egy hetes felkészítő tanfolyam. Eljött apuka is, hiszen velem lesz végig. És elhívtam édesanyámat is. Meg akartam őt ajándékozni azzal, hogy lássa világra jönni az unokáját.

2014-január-09 péntek, 38. terhességi hét!!! Már tutira nem lesz koraszülött! Mert persze a vége is izgalmas volt. Akkor is bevéreztem és már a félidőtől nonstop keményedett. Ötpercenként tökéletes kockaformát öltött a hasam és kőkemény volt. Nem akartam gyógyszert, a befekvés a kórházba pedig a kizárt kategóriába tartozott. Az én kedves szülészdoktornőm, jó minőségű, drága konyakot javasolt. Nagy összehúzódásnál igyak egy kortyot. Ez bevált. Ellazít. Persze nem úgy, mint a bulikban. Egy korty. Kihúztam a 38. hétig. Összepakolva várta sok otthonszüléses cucc az indulást, hiszen 150km-rel arrébb volt erre alkalmas lakás. Este 8 óra, bepakolás a mosogatógépbe. Basszus, bepisiltem??? Megint? Még mindig? …. Leesik a tantusz. Azt hiszem, ez magzatvíz. Telefon Áginak, akinél szülni fogok. Most mi legyen? Mondta, 150km-ről nem tud segíteni. Induljunk. Tél, hó, hideg este. Apa nem ideges, de azért nyomja a gázt. Az út csúszik, mama hátul izgul. Az első nagy fékezéssel megjött az első fájás is. Tök jó autóban vajúdni! A sofőr és az utas hátul beszélnek egyfolytában. Na persze, fogalmad sincs miről, elmerülsz a fájásokban, mindjárt letéped a fejed feletti fogódzót. Alattad törülköző, mégse vizezd össze az ülést. Néztem az órát. Teljesen rendszertelenül borítottak el a fájdalom hullámai. Mire felértünk, csillagokat láttam tőlük. Amikor épp nem fájt, az első szülés rettegő pánikja öntött el. Mi lesz most? Tényleg jó döntés volt az otthonszülés? Annyian bántottak érte és fenyegettek. De tudtam, a párom magabiztosan kitart és anyukám is elfogadta. És biztos kezekben leszek Ágival és a dulámmal, aki ráadásul pszichiáter egyébként. Odaértünk, apuka óriási megkönnyebbült sóhajjal közölte ezt velem, mintha ennyi lett volna az egész. A hőstettet, hogy a babát és engem egyben odaszállított - végrehajtotta. Innentől már nem az ő dolga. Hát ez így is van, amit az egyre növekvő fájdalmak között egyre jobban nehezményeztem, hogy a pasiknak ebből az egészből miért csak az élvezet jut, a szülést miért nem adományozta nekik a jóisten. Én akkor gondolkodás nélkül átadtam volna.

hamarosan itt a folytatás...

lejegyezte kedves vendégünk, Kádár Gabriella

Párizsból élőben 2.

19:01

Megtörtént ismét! Amiről azt hittem, hogy soha többé nem fog előfordulni, újra megtörtént. Itt, velünk. Pedig nem így indult!

Nagy izgalommal vártuk a hétvégét! Jönnek a barátaink! Felnőttek és gyerekek, akik eddig csak hallottak Párizsról, a csodavárosról. Gyerekek, akik már elég nagyok ahhoz, hogy felfogják, hogy minden város önmagában egy csoda, s ez, amit nem kis anyagi áldozat árán most meglátogatnak, az egyik cseresznye a habos torta legtetején. Na jó, nem pont így, de nagy volt a várakozás a látogatók és a vendéglátók oldaláról is. Terveztünk, javasoltunk, egyeztettünk, elvetettük, igazítottunk korhoz, nemhez, érdeklődési körhöz és az időjáráshoz. Izzottak a láthatatlan vezetékek. Aztán eljött a nagy nap és megérkeztek. Péntek volt meglepően szelíd őszi délután. A tervek szerint városozás, sétálás volt beütemezve, arra készültünk, hogy meglátogatjuk az Öreg Hölgyet és megcsodáljuk a csupafény esti toalettjét. De hát, ahogy ez általában lenni szokott, az első estére szépen kidolgozott tervünk kútba esett,
mert az egyik gyerek belázasodott. Na jó, újratervezés - ahogy az egyik kedves barátném mondja! Ágyba velük, hogy kipihenjék az utazást és a betegséget, mi pedig Eiffel tornyozás helyett a pamlagon beszélgettünk egy kis sajt és jóravaló francia bor mellett.

Minden békés volt és meghitt.

Nem úgy a másnap reggeli beszélgetés a gyerekekkel. Este, egészen véletlenül derült ki, hogy míg mi csevegtünk a városban borzalmas dolog vette kezdetét, szinte követni se tudtuk az eseményeket, de abba biztosak voltunk, hogy mi nem erre a városra terveztük a programokat… és hogy ezt el kell mondani majd a gyerekeknek. Mit mondjunk? Hogyan mondjuk? Fizikailag szerencsére messzire elkerült bennünket a tragédia, de a szelleme - az nem.

Mi legyen? - tépelődtünk - mondjuk el, hogy milyen ijesztő és veszélyes dolgok történnek itt a közelben vagy hallgassunk róla, mintha mi sem történt volna, s reménykedjünk, hogy talán nem hallanak róla mástól sem, és vigyük a program vonalat az elterelés irányába? Nehéz kérdés.

Mi a szülő felelőssége egy ilyen helyzetben? Megóvni a gyermeket a félelemtől vagy felkészíteni az esetleges bajra? Hiszen ilyen világban élünk, ahol bármikor vétlen áldozataivá válhatunk valamilyen elvi küzdelemnek. A hír pedig megy, nem kérdez. És ömlik mindenhonnan. És a hírek zöme nem a virágok illatáról vagy a legdolgosabb méhecskéről szól.

Úgy döntöttünk, hogy elmondjuk. A reggelinél érezni lehetett a gyerekek izgatott várakozását – mikor indulunk már… Az utolsó korty forrócsoki és croissant után kupaktanácsot hívtunk össze és elmondtuk, hogy szükséghelyzet van: új programot kell kitalálni. A Miért? kapcsán higgadtan előadtuk, hogy a városban néhány gonosz ember veszélyes dolgokat művelt és most a közösségi terek zárva vannak. Nem tudunk oda menni ahová akartunk volna. Ezért kell a B terv. ...és aztán időt adtunk a kérdésekre: kik bántottak kiket? mit csináltak? miért csinálták? mivel csinálták? de miért csinálták? sérültek meg emberek? és haltak is meg? elkapták a gonoszokat? hogyan kapták el őket? most mi lesz velük? de miért csinálták? lesz még hasonló? hozzánk is be tudnak jönni? Türelemmel válaszolgattunk és láttuk, ahogy fokozatosan csillapul az értetlenség és a rémület a gyerekszemekben… a korábbi izgatott várakozás azonban elröppent. De elfogták a gonoszokat? minket nem fognak bántani? miért tették? tért vissza még a nap folyamán, sőt a következő napon is többször a kérdés.

Az este folyamán a rablós-rendőrös játék került terítékre. Kissé megilletődve hallgattuk mi felnőttek, a gyerekszobából kiszűrőd megvagy! elkaptalak gonosz gazember! többé nem bánthatsz senkit! azért sem félünk tőled! kiáltásokat.

…és csak reméljük, hogy a városon kívüli kalandozás, erdőjárás és palacsintázás ennél mélyebb és maradandóbb nyomokat hagyott.

lejegyezte: ebaratnőm

Az AJTÓ - November 17. a koraszülöttek világnapja.

18:51

Amit most olvashattok az egy korababa és anyukájának szívszorító története, aki tesz azért, hogy másoknak kevesebbet kelljen küszködnie az AJTÓVAL.

Az én fiam is koraszülöttként érkezett erre a világra. Számomra megdöbbentő a közvélemény és a rendszer hozzáállása ezekhez a babákhoz és édesanyjukhoz. Ezeket az édesanyákat - történetük ismerete nélkül - megbélyegzik, és információ hiányában olyan meggondolatlan és sokszor hamis címkékkel látják el, amit szerintem a magyar média ahelyett, hogy megpróbálná megállítani, csak tovább erősít.
Nem tudom lenyelni ezeket a «véleményeket» mert nem dohányzom, nem vagyok alkoholista, nem élek rossz szociális körülmények között, nem vagyok drogos, gyermekem mégis koraszülöttként érkezett meg hozzánk 900 grammal a terhesség 27. hetében.

Koraszülött baba sajnos bármikor, bármilyen családba születhet, senki sem kivétel, ez bárkivel előfordulhat (sajnos) és az orvostudomány igyekszik mindent megtenni ennek megakadályozására. Amikor 2006-ban a kisfiam a SOTE I. PIC-en “vendégeskedett” 14 hétig, olyan anyák zokogtak az inkubátorra borulva mint én, mert nem értettük mi történt és miért pont velünk; miért a mi babánk szenved, miközben szurkálják, csövek lógnak belőle, újra- és újraélesztik őket, mert elfelejtenek levegőt venni. Ha csak egy embernél is elérem, hogy másképp kezdjen el a koraszülésről és a koraszülő anyákról gondolkozni… már megérte.

Ezek az én emlékeim a fiam születéséről:

Orvoshoz mentem, mert éreztem, hogy valami nincs rendben. Megvizsgál az orvos, és közli :

- Hölgyem, szinte teljesen ki van tágulva. Nincsenek fájásai?

- Doktor úr, amit én fájásnak ismerek, olyat nem tapasztaltam, de nem lennék itt, ha nem érezném, hogy valami nincs rendben!

- Jó, tehát két lehetőség van! Az egyik, hogy itt megszüli a babát, sajnos újszülött intenzív nincs a kórházban, de Önt el tudjuk látni az itteni intenzíven, a babát egy mentő azonnal átszállítja egy másik kórházba, a neonatológiai intenzívre. A másik, hogy most azonnal átszállítjuk a SOTE I-re, és akkor mindkettőjüknek lesz intenzív ellátása, és a babának is jobb bent utazni, mint születés után még ezzel is sokkolni!

- Minek nekem intenzív ellátás? Milyen szülés? Én ma léptem a 27. hétbe, nem szülhetek, a fiam nem éli túl! Ez lehetetlen! Állítsa meg a szülést!

- Hölgyem, más terhes nők már eszméletlenek ezzel a vérnyomással. Nem tudom hogy csinálja, hogy még magánál van, de a szülést már nem lehet megállítani. Látom, Ön - sajnos - nincs olyan állapotban, hogy eldöntse, mi legyen a következő lépés, úgy hogy én akkor most rendelek egy rohammentőt, addig a szülésznő csinál Önnek egy vénát, és amennyire lehet csillapítjuk a vérnyomását, és lassítjuk az összehúzódásokat, és azonnal kap a baba tüdőérlelőt!

Eltűnt…

… és három szülésznő egyszerre vetette rám magát! … és robbantak szét a vénáim egymás után. Mire bekötötték a gyógyszereket megérkeztek a mentősök. A mentőorvos valami hideget tett az arcomra, ami nagyon jól esett, mert úgy éreztem, mindjárt meggyulladok és nagyon megnyugtatóan beszélt:

- Hölgyem, tudom, hogy melege van, mert nagyon magas a láza, de betakarom, mert kint esik a hó. Ja, és nagyon fontos lenne, hogy a következő 15 percben ne szülessen meg a baba. Ha mégis beindul, ha tolófájásai lennének, akkor sincs baj. Akkor megszülünk a mentőben. De ha lehet, kérem, tartsa bent azt a babát!

Ahogy leértünk, ömlött az arcomba a hó, amíg beemeltek a mentőbe! A mentőben végre fel tudtam hívni a férjem telefonon Franciaországban.

- Szülök, nem tudják megállítani, bent vagyok a mentőben, gondolom hallod a szirénát! Kiveszik a babát! …

… és leraktam a telefont, mert a sírás fojtogatott, gyakorlatilag lélegezni sem tudtam a fájások erősségétől és a kétségbeeséstől! Csak azt akartam, hogy legyen már vége!

- Ennyi volt. - konstatáltam magamban - Elveszítettem a fiamat, szegénykém... ezt nem fogja túlélni.

Úgy emlékszem a város összes gödrös utcáján végigszáguldottunk, a kátyúk pedig akkorák voltak, mint a kráterek. A huppanók ritmusára az ápoló és az orvos egyszerre emelték meg a hordágyat, és kérték, hogy nagyon szorítsam össze a lábam, nehogy egy ilyen bukkanónál véletlenül kinyomjam a gyereket! A mentőorvos törölgette a könnyeket az arcomról, az ápoló folyamatosan «ez lehetetlen» arckifejezéssel a vérnyomásomat ellenőrizte és a fejét ingatta.

Éppen megérkeztünk a kórházhoz, amikor a férjem döbbent, tehetetlen állapotban visszahívott útban a repülőtér felé. Szörnyű volt hallani a félelmet a hangjában. Rettegett, hogy elveszíthet minket és pont most nincs itt mellettünk…

Ismét az arcomon olvadtak a hópelyhek, majd kinyílt és csukódott egy ajtó, és feltartott kezű, bemosakodott zöld alakokat láttam magam körül!

A szirénázó mentőben, a mentőorvos és az ápoló a nyugalom megtestesítői voltak, és ez rám (na meg a vérnyomásomra is) jó hatással volt. Hálásan engedtem el őket magam mellől, amikor bekerültem ebbe a kaptárba, tényleg egészen más világba csöppentem. Sípoló hangok, fájásvizsgáló, a hideg UH kenőcs a hasamon és egyszerre sok embertől sok kérdés: Allergia? Mióta érzi magát rosszul? Hányadik hétben van? Hol vannak a papírjai? Maga 0 negatív? Van erről papírja? Volt már altatva? stb…

A fájdalomtól, a félelemtől minden önkontrollt elveszítve rájuk kiabáltam:

- Állj! Valaki végre elmagyarázná, hogy mi folyik itt?

Mindenki ledermedt, döbbenten néztek egymásra, «ez a nő nem vágja, hogy gáz van».
- Hölgyem, magának terhességi toxémiája van! - jött a válasz - Nem tudjuk mi váltotta ki, a leletei alapján nincs előzménye vagy erre utaló jel. De nagyon magas a vérnyomása és már magas a láza is! Minél hamarabb meg kell császároznunk! A természetes szülés az Ön és ebből adódóan a baba kondíciói miatt elképzelhetetlen. A magzat még nem fordult be, keresztben fekszik, ezért ha megindulnának a tolófájások és becsúszik a baba a szülőcsatornába nagy baj lenne. Azonnal ki kell vennünk! Az Ön és a magzat élete veszélyben van! Itt írja alá!

Mint akit fejbe kólintottak. Aláírtam. Epidurál. És dobálták is rám a zöld lepedőket. Már csak a gépek hangjait és az orvost hallottam :

- Az anya élete az első!

És elindult… Az anesztes orvos és a szülésznő elkezdtek kérdezgetni és többé nem engedtek el, vagy csak én kapaszkodtam beléjük a kérdéseimmel:

- Van már gyermeke?

- Igen, egy kislány, 8 éves.

- És hogy fogom neki megmondani, hogy nincs már öcsije?

- Láthatom a babámat, amikor kiveszik? (Gondolatban hozzátettem, mielőtt még meghalna?)
- Attól függ, a kiemeléskor milyen állapotban van!

- Nem éli túl igaz?

- Ugye nem hagyják szenvedni?

- Ugyan Anyuka, higgye el a gyerekorvos mindent megtesz a kisfiúért! Vannak csodák, és itt olyan sok baba születik ilyen körülmények között, és sokan túlélik, szinte károsodás nélkül. Csak bízzon a szerencsében és az orvosokban!

A szerencsében?!?

Kiemelték a picit a hasamból, ahol még 13 hetet kellett volna töltenie, belerakták egy zöld rongyba, én csak egy lila kis lábat láttam és már vitték is újraéleszteni!

Eddig bírtam, eddig harcoltam a szervezetem ellen, hogy észnél maradjak, hogy tudjam mi történik. Eddig vártam, bíztam, de ő nem sírt föl. Már nem volt miért harcolnom. Eszmélet balra el…

«Kis» baba és édesanya született. A baba megszületett, de egyedül, segítség (légzés- és keringéstámogatás) nélkül képtelen lett volna életben maradni, egy édesanya született, aki nem érezte magát anyának. Csak ürességet érzett, kudarcot. Kudarcot vallott, mint Édesanya, hiszen nem tudta biztonságban kihordani a gyermekét. Erre eszméltem…

És aztán megtörtént az első találkozás, és az ismerkedés az AJTÓVAL.

Ez az ajtó, a PIC (Perinatális Intenzív Központ) ajtaja életem végéig kísérteni fog. Féltem attól az ajtótól, féltem attól, hogy mi vár rám az ajtó mögött. Akkor még nem tudtam, de a következő 14 hétben ezzel az ajtóval nagyon szoros ismeretséget kötöttem. Naponta kétszer álltam az AJTÓ előtt, és naponta kétszer nyomtam meg a csengőt és remegve vártam a MI 20 percünket. És míg várakoztam száguldoztak a gondolatok. Valahogy így:

Gondolat 1 : Vajon gyorsan kinyitják vagy várni kell? Ha várni kell, vajon azért kell várni, mert valamelyik baba bent rosszul van, és ezért nem engedik be a szülőket? Ha valamelyik baba rosszul van, vajon az enyém van rosszul? Gyomrom szorul, öklendezek.

Gondolat 2 : Vajon mit fogok látni, amikor belépek és odanézek a megszokott helyre, a 23-as inkubátorhoz? Oda van húzva a lélegeztetőgép? Vagy csak a CPAP csövet látom bedugva, vagy teljesen elhomályosodva bura alatt van a kicsim feje? Gyomrom szorul, öklendezek.

Gondolat 3 : Vajon mi történt ma? Hízott vagy fogyott? Etethető volt vagy sem? Kapott vért vagy sem? Van új gyógyszere és melyiket lehetett elhagyni? Vajon eldugták ma előlem a lázlapot vagy belekukkanthatok? Gyomrom szorul, hogy bírom én ezt?

Gondolat 4 : Ki ma az ügyeletes orvos? Gyors pillantás a táblára, itt két variáció van. 1. Oh, nem! Ez az orvos soha nem mond semmit, és nem túl közlékeny, amikor kérdéseket teszek fel! 2. Hurrá, akkor ma ezt és ezt is megkérdezem, mert ő emberszámba vesz! A második esetben kicsit lazulhat a szorítás. Kapok levegőt!

És még sorolhatnám… Vajon még meddig kell Titunak intenzív ellátás? Vajon mikor kerülünk hízlaldába? Vajon normális lesz a gyerekem?

Tehát, életemben először ott állok az AJTÓ előtt, még nem tudtam mi vár rám! Hamar megtanultam a kötelező protokollt, lábzsák, köpeny, maszk, bemosakodás, nem nézed a többi babát…

Az orvos odavezet az inkubátorhoz. Körülöttem rengeteg inkubátor, mindegyikben babák, kisebbek és nagyobbak. Békésen alszanak, közben emelgeti a mellkasukat a lélegeztetőgép. Egyfolytában sípolnak, pityegnek, ugrálnak a képek. Odaérünk az ENYÉMHEZ. Egyik oldalamon a férjem, a másikon az orvos. Próbáltam felkészíteni magam előtte a látványra, de erre nem lehet felkészülni, kapaszkodnom kell, mert érzem, ahogy csúszik ki a lábam alól a talaj…

- Mit tettem? Jézusom, milyen pici! Úristen! …milyen pici.

- Jól van? …és mit kap és mennyi a súlya? …

- A pici a körülményekhez képest jól van. 1 óra múlva gondoltam, hogy extubáljuk, megpróbálkozunk, hátha...

- És mik az esélyei az életben maradásra? (Ezek a kérdések az én számból jönnek?)

- Ezt a következő 48 óra – 2 hét dönti el. Bármi megtörténhet, de én bízok a kisfiában. Ha úgy érzi sírnia kell, akkor azt az AJTÓN kívül. A baba nem érezheti, hogy Ön bizonytalan, meg kell simogatnia, éreznie kell a kisfiúnak, hogy Ön itt van. Meséljen neki, volt egy másik francia babánk tavaly. Az anyukája folyamatosan mesélte neki a Micimackót. Hozhat kistakarót, hogy érezze az otthon illatát, zenélő játékot. A legfontosabb az anyatej, ahogy etethető lesz, azonnal elkezdi kapni...

és elindultunk tovább, tovább...

Így indultunk, az AJTÓVAL. Akkor még nem tudtuk milyen út áll előttünk.

De ennek nem kell így lennie. Itt igazán többre van szükség, mint gyerekenként 20 perc, naponta 2 alkalommal, ha már ilyen terhelt ez a viszony.

Sosem gondoltam, hogy létezik ilyen mélyről, gyomorból nyilalló, minden egyes porcikámat elérő, bénító fájdalom. Azt gondoltam, velem ez nem fordulhat elő, én nem tartozom a veszélyeztetett csoportba. Sokan gondolták, és sajnos a jövőben is sokan gondolják majd így, amíg be nem következik az elképzelhetetlen!

MI erősebbek lettünk, azóta eltelt 9 év, és született még 2 csodálatos, egészséges gyermekünk.

Amikor megválasztottak az EFCNI szülői tanácsának tagjává a megtiszteltetés mellett végre úgy éreztem, hogy tehetek valamit a jövő koraszülött babás családjaiért. Az EFCNI feladata az európai statisztikák begyűjtése, az EU országok folyamatos helyzetfelmérése neonatológiai szempontból, minden országra kiterjedő egységes protokoll kialakítása orvosok, nővérek és SZÜLŐK segítségével. Hiszen minden európai koraszülött babának joga van ugyanahhoz ellátáshoz, életben maradási esélyhez és egészséges élethez.

Amikor megkérdezik tőlem, miért csinálom ezt az önkéntes munkát, miért olyan fontos ez még mindig nekem, ennyi év után is, olyan egyszerű a válasz:

... mert szív nélkül nem lehet élni. És amikor hetekre, hónapokra a szívedet egy inkubátorban hagyod és ajtókkal vagy elzárva a gyermekedtől, az egy életre beléd ég.