Volt már úgy, hogy felkeltél reggel, elindultál valahová, ahová éppen menned kellett, és azt érezted, hogy már a parkolóban vagy a villamosmegállóban fel kell venned az álarcot? Előfordult már, hogy játszottál, színleltél, kifelé azt mutattad, amit elvártak, vagy legalábbis te azt gondoltad, hogy elvárnak tőled? Történt olyan, hogy biztosan tudtad, senki, de senki nem kíváncsi igazán a valóságra, a benned zajló dolgokra, gondolatokra; hiába a tömeges: „hogy vagy?”, „mi újság?”, „otthon minden rendben?” felszínes kérdések... Ebben a lelki állapotban, ezeknek az embereknek a nem valódi érdeklődésére, a válasz igazából csak egy lehet: "Köszi, jól vagyok". S amit magadban gondolsz, az bent marad, az arcodra csak egy erőltetett félmosoly ül ki, ami a kérdezőket amúgy sem érdekli, így azt sem veszik észre, hogy nem valódi.

Egyszerűnek tűnik egy mosolyálarcot felhúzni, elbújni mögé és ezzel védekezni. Mert az a legfurcsább az álérdeklődőkben, hogy a válaszra nem kíváncsiak, de az határtalanul tudja bosszantani őket, ha valakinek az arcán igazi örömteli mosolyt és vidámságot látnak. A hétköznapi mosoly elmegy. Ezt kapja a külvilág.

De mi van odabent? Mit takar a „vakolat”, az álmosoly? Mint a házaknál, ahol sosem lehet tudni, milyen szobát rejt a díszes külső, a meleg, napsárgára festett fal, a cicomás homlokzat és a márvány ablakpárkány. Van-e odabent fűtés, meleg víz és puha ágy? Van-e erőt adó, éltető, meghitt hangulat? Pattog-e a tűz a kandallóban meg van-e terítve az asztal? Vagy csak kopott, repedező, sivár falak vannak és egy kihűlt, kormos sparhelt ácsorog a pókhálós sarokban mellette a rég nem használt, tűzgyújtáshoz alkalmas szerszámokkal...

Valahogy ilyen az ember lelki csigaháza is; jaj de sokszor esik meg, hogy kívül vidám, de senki sem tudhatja igazán, hogy belül mi van...