selyemgubanc: társadalom

Visszaszólok

17:59

Ráérősen pörgetem az arcos könyvet. Ide is - oda is beleolvasok. Azt látom, hogy több időt töltök el a hozzászólások olvasgatásával, még akkor is, ha nekem nem tetsző megnyilvánulásokat olvasok, mint amennyit szeretnék. Valamiért megfog az, hogy hogyan tudják egymást el, félre vagy mellé olvasni az emberek és persze az, hogy hogyan szólnak vissza.

Persze van mintázat, nevezhetjük trolloknak – még akkor is, ha nem szándékos gorombaságból, hanem egyéni beállítódásból rontanak neki a „békés” posztolónak. Nézzünk néhány tipikus kiváltó okot:

helyesírási hibák – hogy ezen hogy be tudnak egyesek gorombulni! Nem mintha nem lenne igazuk! Mert fontos a nyelv és fontos a figyelem és magunkat minősítjük minden jól vagy rosszul leírt betűvel. De egy elírás nem jelenti azt, hogy a sárga földbe kell döngölni és mindent és mindenkit! Csak ésszel, és építően!

cukiság a köbön – ezt értem, és jó és pozitív a cuki, de amikor már a kilencszázhetvenharmadik jajdeédi poszt jelenik meg és mindenki csöpög és szívecskézik, akkor bizony nálam is kiakad a cukiságmérő. Belegorombítok? Nem, azt hiszem, hiába tenném. Látom, hogy egy visszaszólás nem fogja egyensúlyba billenti a mérleget. Ott van megoldásnak a továbbgörgetés.

a mindenki dögöljön meg – azoknál látom ezeket a fajta hozzászólásokat, akiknek látványosan fáj a világ. Ez nem gond, van ilyen. Aki tudja, kezelje maga, vagy kezeltesse! A népek viszont ugatnak rá számolatlanul és elég gorombán! Mire jó ez? Kinek? Görgess tovább, azt javaslom!

Sorolhatnám tovább az okoskákat, a butuskákat, panaszkodókat, a kérkedőket, a magukat megjátszókat és a másokat megjáratókat, de minek. Olvassuk őket nap mint nap. Viszik az időnket!

Amire én is kiakadok, azok a nyomdafestéket nem tűrő kifejezések. Olyan örömmel látnék egy alkalmazást, ami (nem nagyon, csak egy igen picit – mert én alapvetően emberből vagyok) megcsípi azt, aki ilyen kifejezést billentyűz be. Mindig az Enter!

Így majd legalább erre nem kell majd visszaszólni!

Ja, és beszállok a fejlesztési költségekbe!

lejegyezte: ebarátnőm

Japánban jártam

19:53

Soha nem gondoltam volna, hogy eljutok Japánba. Már a kínai utazásom is hatalmas dolog volt számomra, akkor azt gondoltam, egyszer volt Budán kutyavásár, de a sors kegyes hozzám. Idén egy szerencsés csillagállás folytán 12 napot töltöttünk el Japán déli részén, Fukuoka városban (lakosainak számát tekintve közel Budapest méretű).

Az utazás előtt rövid idő maradt arra, hogy utána olvassak és ráhangolódjak az útra, bár a hangolódás kb. úgy nézett ki, hogy az első másodpercben amikor a lehetőség felmerült, majd ki ugrottam a bőrömből, akartam, vágytam és nagyon-nagyon érdekelt. Az ország, a kultúra, az emberek, az építészet, a gasztronómia, egyszóval minden-minden annyira más, annyira különböző az Európaitól, hogy az már szinte varázslatos, nekem legalábbis. Azt képzeltem, hogy egy teljesen más kultúrába csöppenek majd, ahol egyik ámulatból a másikba esek, és ez pontosan így is lett.

Most megpróbálom a rengeteg élményből összeszedni az AHA dolgokat, különös tekintettel a szabálykövetésre, tudjátok azokra gondolok, amitől tényleg ledöbbentem.

Először is nincs rá szó, hogy mennyire udvarias, toleráns és szabálykövető a hozzáállásuk. Amit a filmekben látunk, hogy a metro kocsi előtt szabályos, rendezett, érkezési sorrendben kígyózó sorokban állnak és mindenki kivétel nélkül az előtte érkező után áll a sorba, az igaz. El tudjátok képzelni, hogy nincs tülekedés (de egy pici sem) nincs vállazás, könyöklés, kilépés, taszigálás? Japánban nincs. Fegyelmezetten állnak sorba mindenhol, nem tolakszanak, nem lökdösődnek, nem furakodnak. Akkora élmény ez a mi nyugati „ha egy centivel is, de én legyek előrébb akkor is ha később érkeztem” szellemünknek, hogy napokig nem tudtam betelni vele. Egyszerűen élveztem, hogy nem kell aggódni, igazságosan és tökéletesen rendezetten mindenhol sorra kerülök.

Aztán az útburkolat javítások. Nem hittem a szememnek, minden munkálatnál van egy dedikált ember, akinek az a dolga, hogy figyelmeztessen. Egyenruhában, világítós bottal, mutogat, hogy a gyalogos, autós lássa, hogy ott munka folyik. Felhívják a figyelmet, és aki oda van rendelve figyelmeztetni, az kérem ottáll a jelző botjával, az nem kóricál össze vissza, nem támasztja a lapátot, nem cigizik az út szélén a padkán ülve, nem trécsel a targoncással meg a markoló vezetőjével, mint itthon, hanem mintha az ő munkája lenne a legfontosabb dolog a világon azt csinálja amivel megbízták, figyelmeztet mosolyogva.

Mindenhol „énekelnek” a jelzőlámpák a látássérült emberek átkelését segítve, a legkisebb kereszteződésben is. Mindenhol van lift, a mozgássérült emberek feljutása a metrobol egyszerű, az útpadkák sem jelentenek akadályt, nagyon figyelnek a megváltozott képességű társaikra. A látás és mozgássérült embereket előre engedik a legzsúfoltabb bevásárló központban, vagy állomáson is.
Az áruházakban, éttermekben, szolgáltató egységekben ha esik az eső ingyen (!) elvihető esernyők vannak kirakva, ez sem rossz, de nem ez az érdekes, hanem az, hogy másnap mikor már nem esik az emberek becsületesen visszaviszik az esernyőt oda ahonnan kapták, hiszen ha legközelebb esik majd újra elhozhatnak egyet.

Az metro megállókban és buszmegállókban, de a metro kocsikban is, az idősek, várandósok, és kisgyermekesek számára kijelölt helyekre nem ülnek le, azok akik nem ebbe a három kategóriába tartoznak. Ezek a helyek szabadon várják azokat, akiket a szabály szerint megilletnek.

Nincs falfirka, nincs szemét. Döbbenet, de szemetes sincs az utcákon. Az újra hasznosítást nagyon komolyan veszik (mint minden más szabályt) olyannyira, hogy az utcán keletkező szemetet állítólag hazaviszik a japánok és otthon a szelektív hulladékgyűjtés szabályai szerint szétválogatva dobják ki. Igen, döbbenet, de elcsomagolják a táskájukba a csokis papírt és a használt pzst, az erre a célra tartott szemétgyűjtő zacskóba és otthon dobják ki. Nem tudom megerősíteni, hogy tényleg ezt csinálják csak azt, hogy szemét nincs a városban.

A gyerekek, 4, 5, 6 évesek (nehéz a korukat megállapítani, de maradjunk annyiban, hogy kicsik) egyedül mennek oviba, iskolába ebben az akkora városban mint Budapest (döbbenet). A szülők tudják, hogy a többi ember betartja a szabályokat minden körülmények között, nincs mitől félteni a kicsiket, nincsenek rosszarcúak, sem alkoholisták, sem hajléktalanok, sem naplopók, sem idegbeteg rohanó autósok. A gyerekek táskáján van egy név és cím ahol értesíteni lehet a szülőket de a bizalom abban, hogy nem lesz baj és a közösség éppen úgy vigyáz a gyerekükre mint ők a másokéra, megvan.

Végül a ne lopj szabályról az utolsó "sokkoló" infó. Mindenféle márkájú, értékű (köztük több százezer Forintosak is) biciklik sorjában, egymás mellé leállítva a metro megállók mellett lakatok, bilincsek nélkül, szabadon otthagyva és lássatok csodát este ott találja a tulajdonosa, ahol reggel hagyta. Elképzelhetetlen ugye? Nem hittünk a szemünknek, kerestük, hogy hol a lakat, hol a megoldás ami nem engedi, hogy ellopják, de nem találtuk. Budapesten egy értéktelen de működőképes biciklit is ellopnak fél órán belül (lehet optimista voltam) ha nincs masszív, vághatatlan bilinccsel lekötözve, az értékesebbeket pedig annak ellenére elviszik, hogy a lakatgyártók zsírosra gazdagszanak a szuper lophatatlan kütyükön. A tolvajok megoldják. Japánban ez másként van, nem lopják el, használati eszközök és a másik tulajdonának tisztelete olyan erős, hogy fel sem merül, hogy elvegye. Helyieket kérdeztünk arról, hogy előfordul-e lopás a metro bejáratok előtt hagyott bicikliknél, azt válaszolták: "neeeeem, dehogy, azzal mennek az emberek haza, ki lopná el a másikét. Olyan előfordul, hogy véletlenül a másét viszi el mert fáradt, sötét van de másnap vissza viszi"...

A szabálykövető élet, hogy is fogalmazzak egyszerűen nyugtató. Elűzi a stressz egy részét, legalábbis az abból adódó részét, hogy ilyen kicsiségeken mérgelődjünk, hogy valaki elénk lépett a metro ajtónál és ezért nem fértünk fel, vagy előttünk került sorra a Postán pedig utánunk érkezett, vagy ellopta a tulajdonunkat amire szükségünk van mondjuk a munkába járáshoz. Japánban sorszámkiosztó automata nélkül is mindenki tudja, hol következik ő és a hol a másik, tiszteletben tartja a mások idejét és tulajdonát és ettől valahogy nagyon jó érzése támad az embernek. Én nem mondom, hogy a szabályok megszegése nem élvezetés olykor, de a betartásuk adta nyugalom és jó érzés a megszegésükkel magunknak és másoknak okozott izgalommal és idegességgel nem összemérhető. Ottlétünk alatt én nagyon könnyen váltottam erre a szabályos létre, és el tudnám képzelni az életet hosszú távon a szabályok ilyen mértékű betartásával.

lejegyezte: sziluett

Utazóközösség

18:23

Közösségek hálójában élünk. Harminc éve vagyok aktív tagja az autósok népes táborának, s mostanság – pontosan három hete – közösséget váltottam; tömegközlekedek. Ha őszinte akarok lenni, ez a három hét nekem több mint elég, de ezt sem én irányítom, hanem a megváltozott életkörülményeim. Nyilván, aki napi szinten tömegközlekedik, semmi különöset nem tapasztal; megszokott rutin. Ők azok, akik rezzenéstelen arccal tudnak a semmibe révedni, jelét sem adva, az itt és most érzésnek. Én még aktív résztvevője vagyok a hullámzásnak, sőt, nekem sokszor kell fegyelmezni magam, s vissza kell rendezni arcizmaimat is a semleges, „köszönöm jól” indulópozícióba.

Nem tehetek róla,
ami vidám azon mosolygok. De le tudok döbbenni, meg tudok botránkozni, vagy egyszerűen elszomorodom, ha olyat látok.

Megfigyelték-e már, hogy a nap adott szakában, ugyanazok az arcok utaznak egy járművön? „Utazóközösség”! Na, ugye! Ha lenne bennünk annyi nyitottság, akár beszélgethetnénk is. Talán nem kéne a telefonokba mélyedni korosztálytól függetlenül…

Igen, hűséges társunk a telefon – és az általa nyújtott lehetőségek: internet, zenehallgatás és a telefonálás. Milyen jó is értesülni arról kora reggel, hogy valaki most jött a „szihiátriáról” vagy mindjárt megy Jolihoz és viszi az este elkészített töpörtyűkrémet. Mert itt a hírek is hangosak és élményszerűek.

A legmegrázóbb élményem az volt, amikoris egy hűs hajnalon, több mint félórán keresztül két zenei stílus közé szorultam. Bár ezen a téren a műfaji tudásom hagy némi kívánni valót, megpróbáltam beazonosítani a mellettem utazó két egyén fülén lévő fülhallgatón át kiáramló, számomra teljesen élvezhetetlen üvöltözést. Kemény rockra és punk-rockra tippeltem. Bármi lett légyen is a stílus, a hatás megsemmisítő volt, hiszen a szokásos helyszűke miatt, még esélyem sem volt arrébb menni. Úgy szálltam le a járműről, hogy ide nekem egy csákányt és egy hatalmas sziklát, hadd törjem, zúzzam apró darabokra. Közösségi élmény… És mentem a munkahelyem felé… Jól indult a napom!

Szintén érdekes látvány volt a villamoson az is, amikor – nyilván a fülében tobzódó zenének engedve –, egy amúgy konszolidált külsejű harmincas hölgy, magáról megfeledkezve, rögtönzött rúdtáncot adott elő. Tette mindezt az "utazóközösségünk" férfitagjainak nagy örömére, egy olyan közegben, ahol a helykihasználás 110%-os volt… Élmény volt mindenkinek.

Mivel munkába járási szokásom kitart - köszönhetően a benzináraknak, és a belvárosi parkolás kaotikus állapotának -, én tovább fülelek és nézelődöm. Figyelem az emberek sokszínű öltözködését, viselkedését és szavait a megállókban és a járműveken. …és felkészültem arra, hogy még sok ~~döbbenetben~~ élményben lesz részem. Így, ha bárki, aki hajlandó egy pillanatra felnézni a ketyeréjéről, s egy furcsa érzelmeket kifejező arcra lesz figyelmes, kérem, ne botránkozzon meg. Nem, nem egy őrülttel találta szembe magát. Nem kell se megijedni, se elfordulni, se lesütni a fejeket, csak az „utazóközösség” egyik aktívan tömegközlekedő tagjával akadt össze a tekintete, aki nem csak néz, hanem lát is.

lejegyezte Tintaflinta

Újra jazz koncerten jártam...

20:25

Gondoltam újra megpróbálom, hiszen adódott egy lehetőség. Nem is akármilyen. Itt koncertezik Magyarországon egy amerikai jazz formáció. Soha vissza nem térő alkalom! Visszaemlékezve az egy évvel ezelőtti new york-i pozitív élményeimre(ami egyben a beavatásom is volt a jazz világába), bátran és bizakodva ültem be a koncertterem székébe.

A koncertterem pódiumára három zenész érkezett meg, a maga szokványos lazaságában. Vászon nadrág, kockás ing, kicsit kinyúlt, megnyűtt póló. Ez is része a jazz világának. Fura kontrasztot adott a koncertterem patinás épületének „súlya” és a zenészek öltözködési lazasága. Semmi lacafaca. Bejöttek, tapsvihar. Minden bevezető nélkül fogták magukat és bevezették a közönséget a jazz világába.

Másképp ülök már a székben. Tudom, hogy körülbelül mit kell „értenem” a jazz nyelvén. Nyugodtan ülök. Hegyezem a fülem. Valami olyan egyveleget kezdtem el hallgatni, ami minden képzeletemet felülmúlta. Keresem a ritmust, az összhangot. Egyre jobban emlékeztet egy Bartók vonósnégyesre. Megint ugyanaz az érzés, mint régen. Iszonyatos gyorsasággal kezdek ideges lenni. Itt senki nem hallja, hogy valami nagy gáz van? Az egyik talán hatnyolcados, a másik talán háromnegyedes ütemben, a dobos pedig valami szürreálisan lassú taktussal. Jééézusom! A fogorvosnál nem érzem ilyen kínosan magam, mint most.

Kiindulva a jazzhez fűződő fura viszonyomat rájövök, hogy vissza kell fognom magam. A látóteremben legalább 200 ember ül, hátulról nézem a fejeket. Akiket enged a látószög, azoknak még az arcát is láthatom. Döbbenve tapasztalom, hogy majdnem minden fej rángatózik, az arcokat megnézve, teljes átéléssel, szemet lehunyva, átélve ÉLVEZIK??????!!!!!!! ezt a ritmustalan egyveleget. Megint elgondolkodtam. Két magyarázatot találok erre. Az egyik magyarázat, hogy vannak, akik azért élvezik ezt, mert ugyancsak zenészek, és hallanak valami olyat, amit én biztosan nem. A másik az, akinek életében bot füle volt, és amikor az iskolában felszólították, hogy énekeljen, tuti nem találta el soha a kezdőhangot sem. No, nekik biztosan ad valamiféle élményt.

Később, az első két egyveleget követően egészen hallgatható, a fejemben összhangot képző hangok, hangsorok jelentek meg. Megkockáztatom, hogy egy pár percen keresztül még élveztem is. Ekkor megint körülnéztem. A fejek még véletlenül sem rángatóztak. Hű! Itt van az én AHA élményem újra. Ellentétesen működöm a közönséggel :-)! Ami nekem tetszik, az a közönségnek semmiféle áramot nem ad. Újra kezd bedurvulni a koncert, megint jön az özönvíz. Körülnézek. Hihetetlen módon ránganak a fejek, van, aki még be is huhog, hogy milyen állati. Van, ahol önkívületi állapotot látok arcokon. Döbbenet ül ki az arcomon. Rájövök, hogy a jazz és közöttem lévő szoros kapcsolat egyre inkább elképzelhetetlen.

Hosszú tapsot követően vége a koncertnek – legalábbis egy pillanatig ezt gondoltam. Füttyögéseket, bekiabálásokat, vastapsot követően ráadás egyszer. Kétszer. Basszus harmadszorra is visszajönnek. És nem hagyják abba. Most már „csakazértis” végigülöm. Egy hős vagyok. Gondolt már valaki arra, hogy a zenei kultúra világában érzékszervekre hatóan miért kínzunk embereket észak-koreai módszerekkel? Ez most felért egy ilyen érzéssel. Ja és én marha, még fizettem is érte :-). Megérdemlem. Saját elhatározásból mentem el, hogy megkínozzanak. Mi ez, ha nem mazochizmus? Ergo: a mazochizmus találkozott a jazz-el, és nem tudott jól elsülni……hátha lesz még egy következő alkalom, hogy erre rácáfoljak? Ki tudja….úgy döntöttem, ”csakazértis” tovább próbálkozom :-).

Lejegyezte: creaholic

Visszaszólok

Japánban jártam

Utazóközösség

Újra jazz koncerten jártam...

Kapcsolat

Írások szerzők szerint

Facebook

Népszerű bejegyzések