selyemgubanc: fájdalom

Az ölelés ereje

20:27

Ti is láttatok már olyan felhívást, ami ölelésre invitál? Több variációban is létezik. A „szükségem van…”-tól az „örömmel adom neked is…”-ig minden van a palettán. Alkalmazzák kísérlet, terápia és amolyan „társadalmi-hőmérő” gyanánt is.

Élőben még nem láttam ilyet, valahogy mintha ez nálunk, itt Európa közepén, annyira nem lenne divatos. Vagy túl merésznek, túl beavatkozónak, vagy nagyon is hétköznapinak tartjuk. Nem is tudom. Azt láttam, hogy bizonyos kultúrákban – például a múlt héten körbejárt amerikaiban – , ez a mi megszokott „szia-hogyvagy-puszi-puszi” helyett megy („hello-howareyou-hug”). Talán jobban rászoktak a műfajra arrafelé.

Nos, ennek az ölelésnek a spontán terápiás alkalmazásából kaphattam a közelmúltban egy nagy adaggal. Leírhatatlan veszteség ért,
a legnagyobb, ami egy gyermeket érhet. Volt időm felkészülni rá. Racionálisan és érzelmi síkon is volt lehetőségem kezelni. Azt is hittem a tragédia bekövetkeztével, hogy rendben van így. Ilyen az élet. Ezzel jár, ha elkezdődik, egyszer véget ér. És vittek, magukkal az intézkedős hétköznapok.

Aztán eljött a temetés. Még az utolsó pillanatra is maradt eligazítani való, így arra eszméltem, hogy ölelésből ölelésbe sodródom. Nagyon sokan voltak, régi ismerősök és (talán a leggyermekibb énemnek ismerős) ismeretlenek. És öleltek.

Ezekben az ölelésekben olyan erő volt, amit korábban soha nem tapasztaltam. Igen, benne volt a szavakban, a szemekben a bánat, de az ölelések éltető, megtartó erőt adtak át. Azt üzenték: nekünk is fáj ami történt, értjük, hogy mennyire nehéz, bár nem tudjuk teljes mértékben átérezni azt ami benned most történik, de veled vagyunk és számíthatsz ránk. Akkor is, ha sírni kell és akkor is, ha eldöntötted, hogy tovább lépsz. Itt vagyunk Neked!

Így tartottak meg az erős karok. Így segítettek abban, hogy elsirassam, hogy elengedjem és tudom, hogy segíteni fognak, hogy tovább lépjek.

Köszönöm!

Lejegyezte: ebarátnőm

Requiem egy munkahelyért

19:14

A gazdasági lapokban csak pár soros hír volt, miszerint Amerikában úgy döntöttek, hogy bezárja a 150 főt foglalkoztató magyar üzemét egy multi cég. Mi már hetekkel előtte tudtuk. Mert bejelentették. Pár hónap és nincs tovább. Ráadásul, mi húszan nem is ennél a cégnél dolgozunk, hanem egy másik multinál. Csak raktározunk nekik. Viszont ugyanúgy mennünk kell. Ha lesz is máshol helyünk, így együtt már nem dolgozunk többet.

Mikor szembesültünk vele, csak néztünk egymásra értetlenül és próbáltuk fölfogni.

Olyanok vagyunk, mint egy család. Összeköt a munka, a tréningek, a meetingek, a bulik. Tudjuk, kihez hogyan kell szólni vagy épp békén hagyni, hogy jó napja legyen. Ismerjük egymás csínját-bínját, bogarait. Van köztünk ezermester, ho-ho-horgász, masszőr, Barca drukker, anyuka, apuka, facér és kacér, konyhaművész, csilipaprika termesztő, botcsinálta filozófus és született kritikus, vérbeli vecsési káposzta savanyító, büszke (oldalkocsis!) Pannónia motor tulajdonos, kreatív tortagyáros, blog szerkesztő és szenvedélyes fotósból kettő is. Persze mindez munkaidőn túl. De a munkaórák is jól teltek, mert a napi robot mellett mindig volt idő egy kis élcre, vidámságra vagy - ha úgy hozta a helyzet – panaszkodásra, vigasztalásra. Na meg a környékbeli macskák megszelidítésére tett kísérletekre. Kezessé ugyan nem váltak, de szépen megnőttek, kigömbölyödtek és boldogan vették birtokba a számukra a bejárati ajtó mellé kihelyezett több szintes házikót, a készség fejlesztő játékokkal egyetemben.

Kicsit búsabbá váltak napjaink. Nem csak magunkat sajnáljuk, hanem azt a 150 főt is a raktár másik végén, akikkel együtt dolgozunk nap mint nap és akik hasonlóan éreznek. Egyre gyakoribb téma az álláskeresés, a lehetőségek latolgatása, ki mikor, hogyan, merre tovább. El innen. El a szeretett helyről, ahol jól éreztük magunkat, ahol összecsiszolódtunk, ahol nem mindig volt keserves érzés a hétfő reggel sem. Mert valahol valakik így döntöttek. Mert így jobbak lesznek a gazdasági mutatók. És csak ez az, ami számít.

Most még itt vagyunk. Összemosolygunk, nevetünk is olykor, de valahogy keserédes az utóíze a vidámságnak. Benne van a - „De fogsz hiányozni! És te is … te is” – érzés. Vidámak vagyunk, miért is rontanánk el az eddig megszokott jó hangulatot. A főnökünk ezt találóan így fogalmazta meg: „Süllyed a hajó, de a zenekar még játszik.”

Próbáljuk élvezni egymás társaságát, amíg még lehet. Az utolsó istenhozzádig.

De ki eteti majd a macskákat?

Lejegyezte: Vica

Soha nem tudnék megütni egy gyermeket

19:26

Mostanság sok olyan olvasmányba futok bele nap mint nap a neten, ami arról szól, hogy a megengedő nevelés árthat a gyerekeknek, s még azt is olvastam, hogy egy tasli nem a világ vége, sőt használhat is esetenként… Ez elborzaszt; én egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy megüssem a gyerekemet. Pedig néha érzem mélyen - belül, hogy elindul a mozdulat, de rögtön csengve-bongva megszólalnak a belső harangjaim, hogy: Nem! Ezt nem! Ezt soha! … mert én igazán tudom milyen, ha egy gyereket megütnek. Tudom…

Szerelemgyerek voltam. Egy fellángoló szerelem gyümölcse. Az én szüleim kapcsolata az ellentétek vonzzák egymást tipikus esete volt. Összetalálkoztak és összefonódtak egy soha véget nem érő, perzselő csókba. Amiről csak ők hitték, hogy soha nem ér véget; mert a csók szertefoszlott és az egymás marcangolása maradt a hétköznapokra. Meg én. Megszülettem, de a szüleim nem nagyon értek rá velem foglakozni, el voltak foglalva egymással és a lehetetlen harcukkal. Egyiküket sem érdekelte az, hogy én mit szeretnék, hogy nekem mire van szükségem, csak vívtak – csörtéztek egymással. Nincs emlékem erről az első három évről – lehet, hogy ez jobb is így – meséltek nekem ezt-azt később, de emlékem… Nem, nincs semmilyen emlékem. Aztán a szüleim megunták egymást és a kisded játékukat és eldöntötték, hogy különválnak. Annyira sem voltam fontos, hogy miattam megpróbálják együtt… Mindketten elindultak a maguk útján.

A válás folyamán engem a bíró az apai nagyszüleimnél helyezett el. Ott teljes volt a család, ott volt a nagyanyám, a nagyapám és ott volt az akkor 16 éves nagynéném. Tekintélyes, tisztességes család, az való egy ilyen sodródó, senkinek sem kellő kisgyereknek. Sem az apámat, sem az anyámat nem érdekelte a sorsom, egyedül a nagynéném – mint ezt sok-sok évvel később elmesélte - gondolkodott azon, hogy talán mégsem ez a legjobb megoldás. Nyilván tapasztalatból tudta, hogy nem gyereknek való hely ez a „tisztességes család”. Ő tudta hisz épp menekült. Vitt volna magával, de 16 évesen, amikor végre a szigorú szülői felügyelet hirtelen felém fordult, ő kihasználta, kapta a kevéske cuccát és meglépett a bizonytalanba, még mielőtt bárki megállíthatta volna. Mit is kezdett volna egy hároméveskével egymaga. Én pedig maradtam. És rám szakadt minden. A nagyanyám tisztaság- és rendmániájának, az örökös maximalizmusának nem lehetett megfelelni még a legjobb igyekezettel sem. Semmiben nem tudtam elég jó lenni neki, mindenbe belekötött. Nagyapám, ahogy tehette, elmenekült, bele az újságba, zenehallgatásba, munkába; mindegy csak ne kelljen hallgatnia a jajgatásomat. Mert eleinte sírtam, jajgattam, tiltakoztam, mert a nagyanyámban nem volt könyörület. A fia elvette az első útjába kerülő szajhát, a lánya belevette magát a nagyvilági életbe, hát majd velem megmutatja! Ha kell, szíjat hasít a hátamból, de belőlem becsületes, tisztességes embert farag. Ha kell az életem árán is. Ütött mindenért. Nem kérdezett, nem magyarázott, csak odavágott. Nem érdekelték a nyafogásaim, se a sírásom, se az ordításom. Négy éven keresztül, megállás nélkül ment az egrecíroztatás, és senkit, se őt se senki mást nem érdekelt, hogy én mit érzek. Se az anyám, se az apám nem nézett felém. S ha mégis nagy ritkán, odafújta őket a szél, olyankor mindketten felváltva prédikáltak, hogy jónak kell lennem, mert különben megérdemlem a sorsomat… Így telt el négy keserves év.

Mikor hét éves lettem az apám új, most már sokkal megfontoltabb kapcsolatot létesített. Első ránézésre jóravaló asszonyt talált magának: fiatalt, szépet, nyitottat, aki felmérte a tarthatatlan állapotomat. Látta, hogy a „becsületes-tisztes család” minden, csak nem gyereknek való hely. Így miután összeházasodtak, addig kérlelte az apámat, amíg magukhoz vettek. A hivatalos eljárás végét ki kellett várni, de se a nagyanyám, se a nagyapám nem tiltakoztak a költözésem ellen, anyám pedig meg sem jelent a tárgyaláson. Egyszerűen nem léteztem a számára. Nyolc évesen, reményekkel telve pakoltam össze a kis motyómat, s közben pedig nagyon-nagyon szorongtam, hogy vajon mi vár engem az új helyen. Már lassan megszoktam, hogy senkit se érdekel, hogy én hogy vagyok, szinte átlátszó voltam, ezért fel kellett hívnom magamra a figyelmet, hogy észrevegyenek. Az első évben még az iskolában is többet voltam a büntetőpadban, mint a helyemen. Ilyen voltam, büntetni való. S ezt nagyanyám soha nem hagyta, hogy elfeledjem. Aztán jött ez a nő az életembe, aki mintha akart volna tőlem valamit… De, hamar kiderült: már késő volt; bármennyire reméltem én már nem tudtam bízni benne, próbálgattam a határait… és ő nem tudott megküzdeni az általam teremtett helyzetekkel, előbb csak pofozott, aztán közölte az apámmal, hogy ő ezt nem bírja, és a keze sem. S jött előbb a fakanál, majd a vállfa. Ezek voltak a jól bejáratott eszközök. Az apám erre sem szólt semmit, s én már akkor nem sírtam. Dacból sem. Serdültem. Nagyon nehéz éveink voltak együtt.

Amikor tizenhárom éves lettem, kijelentettem, hogy anyámhoz akarok költözni. Huszonkét négyzetméteren lakott, de nem érdekelt. Elegem volt az apám családjának poklából, s ezt az utat, az anyámét még nem próbáltam. A bírósági eljárás után elköltöztem. Nem lett jobb és nem is bírtam sokáig. Talán tizenhat voltam, amikor egy kiadós verés során visszaütöttem. Elegem lett és úgy döntöttem kilépek. Összepakoltam a rongyolódó költözőtáskámat és odébb álltam. Rengeteg sok mindent kipróbáltam azóta, és fura módon halmoztam a bántalmazó kapcsolatokat, míg az egyik után összehozott a sors - és a rendőrség - egy jogásszal, aki pszichológushoz irányított. Utána sokáig dolgoztunk együtt azon, hogy változtatni tudjak az életemen és most sem vagyok kész teljesen; de van egy gyermekem, van egy kielégítő-védelmező kapcsolatom és van hitem, hogy tudok majd elég jó szülő lenni.

Egy gyerek próbálgatja a határokat, az enyém is - és néha elindul bennem a régi minta, de mindig idejében meg tudok állni. Soha nem tudnék megütni egy gyermeket. Én igazán tudom, hogy milyen az, ha megütnek egy gyereket. Tudom! … és nem tudom elképzelni, hogy használna. Soha.

Lejegyezte egy kedves vendégünk

Pékség mesék - Van az a rettenet...

19:28

Családon belüli erőszak… képek a híradásokból: síró, arcukat nem vállaló nők, családok… Nekem erről a szóról mindig ez a rettenet ugrik be elsőre.

Most pedig itt áll előttem, a pékség pultjának másik oldalán egy ember, akinek kezén, nyakán hegek bizonyítják, hogy a hír igaz. Van ilyen. Ő még a szerencsésebbek közé tartozik, túlélte. Állítása szerint, a felesége még mindig nagyon rossz állapotban van, pedig több éve már annak, hogy megtörtént a szörnyűség. S a látható sebhelyek a kisebbik baj, hiszen azok már szinte teljesen begyógyultak.

Mindig szépen indulnak ezek a történetek is. Lánykájuk egy és édes. Felnőtt, kirepült a családi fészekből. Párt választott: elsőre az igazit. Szerelem, boldogság, összeköltözés, majd
jött a tündéri gyermek, az unoka. Aztán valami történt, ami rejtve maradt sokak számára: – „Hiszen olyan jóravaló, csendes, kedves fiatalember volt.” - Igen, az volt. A vevőm lánya egyszer csak nem bírta tovább, elköltözött. Haza cuccolt a szülőkhöz, a gyermekkel együtt, ők pedig nem kérdeztek. Eközben a férj minden mozdíthatót eladott a közös lakásból. Amit nem tudott elkótyavetyélni, azt egyszerűen tönkre tette. Így járt a kisgyermek babakocsija, kiságya, az ott hagyott játék. Hogy mi okból? Rejtély. Majd jött a válás, azzal együtt pedig a gyermekelhelyezés. Ekkor a „jóravaló fiatalemberrel” ismét fordult a világ, már nem csak az ingóságokban akart kárt okozni, elhatározta: kiírtja a családot! … és elindult a mit sem sejtő nagyszülőkhöz, hogy ott, berontva az ajtón késsel kezdje kaszabolni a nagymamát, a nagypapát. Nem érdekelte semmi, el akart jutni a volt feleségig, gyermekéig - az idős házaspár lányához és unokájához. Ezt nem engedhették, ki kellett tartani. Ma sem tudják mennyi idő alatt történt ez a szörnyűség: másodpercek? percek? - óráknak tűntek akkor. Talán a sok vér látványától, vagy a rettenetes kiabálástól a fiatalember feleszmélt és abbahagyta a kaszabolást. Ami utána történt a szinte rutinszerű volt: rendőrség, mentő, kórház, tárgyalás. Majd az ítélet: tíz év. Csak tíz év az elítéltnek! Nekik pedig hosszan tartó kórház, folyamatos gyógyellátás és megcsonkított élet. De legalább a lányuknak és a kicsinek nem esett bántódása. Legalábbis az a kés nem ért el hozzájuk. Négy év telt el azóta. Az őrjöngő volt férj már be is adta a fellebbezését: enyhítést kért, hiszen nem halt meg senki. Még nincs döntés ez ügyben.

Itt áll velem szemben egy mosolygós vevő, aki minden nap jön a pékáruért, és borzalmas sebeket visel a testén… Érzem, hogy ezek a sebek sokkal elviselhetőbbek, mint azok, amelyeket láthatatlanok, de ott van a hangjában és a tekintetében. Ki tudja begyógyulnak-e valaha…

Mi gyógyítja a rettenetet?

lejegyezte: Tintaflinta