Az „élet iskolája” a középiskolai matek tanárunk szálló igéje volt. Szinte minden második mondatában szerepelt. Nagyon sokat nevettünk rajta; volt, hogy megszámoltuk: egy órán hatvanhat alkalommal használta.
Visszatekintve már tudom, hogy nem annyira kinevetésre-, inkább tiszteletre méltó, értelmes és érzékeny tanár volt. Tudta, hogy nem nagyon hat meg bennünket a logaritmus, a deriváns, de a függvények és gyűrűk se értek el hozzánk. Az osztály zsenijét kivéve, senkinek nem csillogott a szeme, amikor ezek valamelyike került szóba. Emlékszem az érettségi előtt nem is erőltette tovább, elővette a Kis herceget és abból olvasott fel az algebra feladatok gyűrése helyett. Talán még soha nem volt ilyen csend és odaadó figyelem az óráján. Pedig akkor, még csak pedzegettük a tanulságot; de a magot sikerült elültetnie.
Hogy melyikünk mit kezdett ezzel a tanítással, nehéz így meghatározni. Egy biztos, nem tudok az akkori osztályunkból olyanról, aki a matematika doktora lenne, de mindenki tudja a mai napig is, hogy „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges az a szemnek láthatatlan.”. És azt is tudom, hogy egyikünk se adta fel. Pedig voltak nagyon nehezen vehető vizsgák: balesetek, betegségek, tragédiák, félresikerült döntések, amikért aztán drágán kellett megfizetni, mégis itt vagyunk mind, most már évtizedekkel tapasztaltabban - s talán bölcsebben is -.
Tanárnő kérem, igyekszünk, de még mindig nem abszolváltuk teljesen az élet iskoláját. De az Ön által elültetett magvak kikeltek és át- meg átszövik az életünket. Segítenek a mindennapokban, megalapozzák az ünnepeinket. A magunk során pedig mi is igyekszünk tovább örökíteni. Így "kishercegesen", ahogyan Ön is tette!
Persze, ehhez kellet az élet iskolája is, de Ön nélkül nehezebb lett volna.
Köszönet érte!
A kép szabad forrásból
0 megjegyzés