selyemgubanc: iskola

Hol volt, hol nem volt. Volt egyszer egy gyerekkor. Voltak benne babaházak, rózsaszín kisruhák, menetelő katonák, kisautók és Star Wars figurák. Volt benne sok sírás, hangos kacagás, pöttyös bögre, hintapalinta. Volt fogtündér, télapó, húsvéti nyúl és Jézuska. Vacsora utáni tejbegríz, kávéba mártott kockacukor, szegfűszeg illatú karácsony, nagymama homlokpuszija és elalvás előtti mese.

Ezeket a meséket érdeklődve hallgattuk, mint akik sejtik, hogy ez nemcsak puszta kitaláció, mint akik tudták, hogy ennek hasznát veszik még egyszer. Emlékszem a mesére a legkisebb királykisasszonyról, akit a logikája mentett ki a bajból, a szegénylegényről, aki elment szerencsét próbálni, és
egy véletlen fordulat gazdaggá tette, a három kívánságról, amit eltékozolt a halász, és a hétfejű sárkányról, aki a várat őrizte.

Ezek a mesék az évek múlásával szépen lassan kimásznak a színes könyvekből, és beköltöznek az életünkbe. A sárkányokból főnökök, a hercegekből férjek, a fehér lovakból BMW-k, a kastélyokból nyaralók és a három kívánságból álmok lesznek. Gyermekekből felnőtté válunk. Eltűnnek a csodák, a könnyű hétköznapok.

De ha a szívünkben megmaradunk annak a kisgyerekeknek, akik régen voltunk, az élet buktatóit, igazságtalanságait is úgy fogjuk tudni szemlélni, mint régen a meséskönyvek lapjait. Kívülről tudjuk majd figyelni a cselszövéseket, a pofonokat, amit nem érdemlünk és a nehézségeket, amiket az élet állít elénk, mint ahogy a hősök elé a kalandok során. Persze nem lapozhatunk bármikor a könyv végére, ha már álomra csukódna szemünk, de annyit megtanulhattunk, hogy minden mese igazságosan ér véget, és a király legkisebb fia elnyeri méltó jutalmát.

Életünk meséskönyvébe bármikor belefirkálhatunk, átírhatjuk a történet folytatását, de az elejét már nem. A mesék főszereplői mi vagyunk, és a kalandunk itt kezdődött el igazán, a Fazekas kőfalai között. Itt váltunk azokká, akikre 20-30-40 év múlva büszkén gondolhatunk vissza. Mert „azok a boldog szép idők”, amikről nagymamáink mesélnek a vasárnapi ebéd mellett, azok a boldog idők most vannak. Éppen ezért, ma nem számít, hogy mennyire süt a nap, vagy fúj a szél, hogy mennyire szorít a magassarkú, vagy hogy csúszott félre a nyakkendő. Az sem számít, hogy öt nap múlva érettségi, mert talán ma vagyunk így utoljára együtt. A Fazekas valakinek a kacsalábon forgó palotát, valakinek a Héttornyot jelentette. Nem biztos, hogy mindenkinek tündérmese volt, de talán egyszer majd ők is megértik, hogy mit jelentett, hiszen valahogy körénk fonódott ez a mese.

Ha most visszaugranánk együtt az első napra, amikor beléptünk a nehéz ajtókon, vajon ugyanígy csinálnánk mindent? Vajon ugyanazok lennének-e a barátaink? Ugyanabba szerettünk volna bele? Nem lennénk-e kedvesebbek azokkal, akikkel az évek alatt talán egyszer sem beszélgettünk? És visszatérve a jelenbe, ma elégedettek vagyunk önmagunkkal? Életünk meséjét mi írjuk, mi állítjuk össze, hogy kiket szeretünk, kik azok, akikre számítunk, és milyen emberré válunk.

Én azt kívánom nektek, magunknak, hogy ne csak emlékezzünk, de maradjunk is olyanok, amilyenek most vagyunk. Félig felnőtt-félig gyerekek. Tanuljunk a hibáinkból, de ne bánjunk meg semmit. Olvassuk életünk meséjét úgy, mint egy nagy kalandot, aminek a happy end-je csak rajtunk múlik. Legyünk kedvesek egymással, szeressünk minél őrültebben, segítsünk minél többet. Maradjunk a lelkünk mélyén gyerekek, nagy álmokkal, rossz döntésekkel, igazolatlan órákkal, dicséretekkel, automatás krém kapucsínókkal, életre szóló barátságokkal, világmegváltó tervekkel.

Tiszteljük azokat a tanárokat, akik felneveltek minket, gondoljunk majd rájuk, ha helytállunk egy nehéz helyzetben, és köszönjük meg nekik, hogy hozzájárultak személyiségünk fejlődéséhez. Öleljük meg szüleinket minden nap, hiszen ők ültették el bennünk a meséket, formálták őket eszmékké, és ők adták kezünkbe szeretetüket, amivel beragyoghatjuk a világot.

Ahogy Kodály Zoltán mondta: „Szentnek kell tartanunk a gyermek érintetlen lelkét, amit abba ültetünk, minden próbát kiálljon. Ha rosszat ültetünk bele, megmételyezzük egész életére, s ha jó magot ültetünk bele, egész életében virágzik.”

elhangzott egy kedves vendégünk ballagásán :)

Sok sikert!!!!

kép flickr.com

Az iskola élete

12:57

Nem tegnap volt, mégis élénken emlékszem rá!

Nekem személy szerint sokat jelentettek az iskolaévek, néha úgy érzem, mintha az iskola élne bennem tovább. Nagyon meghatározó volt szinte minden mozzanata, s bár az egésznek a tanulásról és az átadott tudásról kellett volna szólnia, nem hiszem, hogy a logaritmus, a hidrogén kötés vagy a monozigóták szaporodási módja az, amit a mindennapi életben hasznosítok. Inkább néhány tanárnak a hangját, a hangsúlyos mondatát, a tantárgya iránt mutatott szenvedélyét hordozom magamban.

Ha nem lennének meg a bizonyítványaim, nem nagyon tudnám megmondani, hogy melyik évben - miből hányas voltam. Nem emlékszem, de arra emlékszem, amikor egy nagyon szigorú tanár megdicsért és arra is, amikor ugyanaz a tanár érdemtelenül felpofozott és emlékszem arra is, amikor az egész osztály beszekundázott, mert tüntetően mindenki üres dolgozatot adott be egy méltatlan számonkéréskor. Arra is emlékszem, amikor együtt voltunk – az egész osztály – egy nagyon „jól-sikerült-temetésen”, aminek aztán fergeteges buli lett a vége. Igen, erre egészen pontosan emlékszem, de nem emlékszem már a félvezetők minden tulajdonságára és nem tudom végig elmondani a Toldit. Az is előfordul, hogy utána kell néznem néhány helyesírási szabálynak, de az alapok azért megvannak. A család kasszáját én kezelem, és nem okoz különösebb gondot, ha nem késik a „havifix” (mondjuk, itt a négy alapműveleten kívül mást nem nagyon használok). Bizonyos szerzőre, versre, zeneműre, ha váratlanul meghallom, akkor is felkapom a fejem, és ilyenkor nosztalgikusan el is mosolyodom.

De látom, hogy a legtöbb dolog, amit nap mint nap használok, azt menet közben szedtem föl, az élet iskolájában. Onnan -az Alma Materből- emberséget, játékosságot, természetes kíváncsiságot és becsületet hoztam magammal. Pontosabban ez került be akkor a kofferomba. És ami talán még ennél is fontosabb, hogy azóta is a benne van, mert a periódusos rendszer legtöbb eleme, a rendszertani besorolások és -néhány kivétellel- a növények- és állatok latin neve mind-mind kihullott vagy elveszett valahol útközben.

Sok minden változott azóta és vannak dolgok, amik egyáltalán nem változtak. Nehéz megítélni a mai gyerekek és tanítóik viszonyát a tanuláshoz – tanításhoz. Pedig az iskola élete alig változott. Hiszem, hogy ez egy meghatározó időszak az egyiknek és egy nemes hivatás a másiknak. A gyakorlati élethez pedig - ott az élet iskolája.

Vagy ez nem ilyen egyszerű?