Fülledt nyári délután. Park. Kissé elhanyagolt, kicsit ápolatlan. Amolyan ottfelejtett. Egyik sarkába valaki odavarázsolt egy újdonatúj csili-vili játszóteret. Kizárólag kicsiknek. Csupa fa és fém és védőburkolat. Szín és forma orgia. Igazán csinos. A kiskerítésen belül túlaggódó szülők és botladozó csöppségek. Kacagás és sírás, minden van itt, de leginkább egymásmelletti élet. Legfeljebb egy két nőcés „háténhogymegjártam” hallatszik, a két tiltás között (ne olyan magasra, ne olyan gyorsan, ne olyan lassan, ne bántsd, ne húzd, ne told, ne gyűjtsd, ne szord – végeérhetetlenül…), de sok felnőtt inkább a kütyüjét bütyköli (ha teheti).
Odébb leharcolt focipálya. Agyon használt kapuk, lerongyolódott védőháló és szálló por. Mert hiába a lepukkant állapot, a grund nem üress.
Hat fiú rugdossa a labdákat. Ki-ki a sajátját, mert ide mindenki hozza ám a bőrfociját. Kapura rúgás van. Hárman-hárman állnak a két kapuval szembe és egyenként pöckölik a bőrt a hálóba (vagyis inkább oda, ahol a hálónak kellene lennie.) Aztán kört futnak, ki-ki a maga lasztijáért. Egyszer csak megérkezik két újabb fociőrült, de nekik csak egy labdájuk van. Az egyik jóval nagyobb a kapura rugóknál - korban mondjuk úgy huszonöt-harminc évvel -; a másik pedig, jelentősen kisebb, de a lábán neki is igazi focicipő virít. Távolról lerí, mindkettőjük bolondul a fociért. „Srácok”, szól a nagy ’van kedvetek játszani?’ És van. Ismeretlenül is. Hipp-hopp kialakul a két csapat. Leosztódnak a szerepek. Nincs taktikai megbeszélés, magától gurul a bőr, magától alakulnak a posztok. Egyre nagyobb a por, egyre pirosabbak és izzadtságmaszatosabbak az arcok. És mosoly, belefeledkező boldog mosoly ül ki az arcokra. „Góóól, vigyázz, ide-ide, passz!”
Hat fiú rugdossa a labdákat. Ki-ki a sajátját, mert ide mindenki hozza ám a bőrfociját. Kapura rúgás van. Hárman-hárman állnak a két kapuval szembe és egyenként pöckölik a bőrt a hálóba (vagyis inkább oda, ahol a hálónak kellene lennie.) Aztán kört futnak, ki-ki a maga lasztijáért. Egyszer csak megérkezik két újabb fociőrült, de nekik csak egy labdájuk van. Az egyik jóval nagyobb a kapura rugóknál - korban mondjuk úgy huszonöt-harminc évvel -; a másik pedig, jelentősen kisebb, de a lábán neki is igazi focicipő virít. Távolról lerí, mindkettőjük bolondul a fociért. „Srácok”, szól a nagy ’van kedvetek játszani?’ És van. Ismeretlenül is. Hipp-hopp kialakul a két csapat. Leosztódnak a szerepek. Nincs taktikai megbeszélés, magától gurul a bőr, magától alakulnak a posztok. Egyre nagyobb a por, egyre pirosabbak és izzadtságmaszatosabbak az arcok. És mosoly, belefeledkező boldog mosoly ül ki az arcokra. „Góóól, vigyázz, ide-ide, passz!”
A kiskerítésen túlról egyre több csöppséget ragad meg a guruló labda látványa. Az ott dekkoló apukák szemében a sóvár vágyakozás mintha sürgetné az időt: gyerünk már, csak néhány év, és mehetünk mi is a porosoldalra.
Mert lehet vidáman, porosan és örömmel. A foci nem pénzkérdés.
lejegyezte ebarátnőm
kép: flickr.com
0 megjegyzés