selyemgubanc: figyelem

Fülledt nyári délután. Park. Kissé elhanyagolt, kicsit ápolatlan. Amolyan ottfelejtett. Egyik sarkába valaki odavarázsolt egy újdonatúj csili-vili játszóteret. Kizárólag kicsiknek. Csupa fa és fém és védőburkolat. Szín és forma orgia. Igazán csinos. A kiskerítésen belül túlaggódó szülők és botladozó csöppségek. Kacagás és sírás, minden van itt, de leginkább egymásmelletti élet. Legfeljebb egy két nőcés „háténhogymegjártam” hallatszik, a két tiltás között (ne olyan magasra, ne olyan gyorsan, ne olyan lassan, ne bántsd, ne húzd, ne told, ne gyűjtsd, ne szord – végeérhetetlenül…), de sok felnőtt inkább a kütyüjét bütyköli (ha teheti).

Odébb leharcolt focipálya. Agyon használt kapuk, lerongyolódott védőháló és szálló por. Mert hiába a lepukkant állapot, a grund nem üress.
Hat fiú rugdossa a labdákat. Ki-ki a sajátját, mert ide mindenki hozza ám a bőrfociját. Kapura rúgás van. Hárman-hárman állnak a két kapuval szembe és egyenként pöckölik a bőrt a hálóba (vagyis inkább oda, ahol a hálónak kellene lennie.) Aztán kört futnak, ki-ki a maga lasztijáért. Egyszer csak megérkezik két újabb fociőrült, de nekik csak egy labdájuk van. Az egyik jóval nagyobb a kapura rugóknál - korban mondjuk úgy huszonöt-harminc évvel -; a másik pedig, jelentősen kisebb, de a lábán neki is igazi focicipő virít. Távolról lerí, mindkettőjük bolondul a fociért. „Srácok”, szól a nagy ’van kedvetek játszani?’ És van. Ismeretlenül is. Hipp-hopp kialakul a két csapat. Leosztódnak a szerepek. Nincs taktikai megbeszélés, magától gurul a bőr, magától alakulnak a posztok. Egyre nagyobb a por, egyre pirosabbak és izzadtságmaszatosabbak az arcok. És mosoly, belefeledkező boldog mosoly ül ki az arcokra. „Góóól, vigyázz, ide-ide, passz!”

A kiskerítésen túlról egyre több csöppséget ragad meg a guruló labda látványa. Az ott dekkoló apukák szemében a sóvár vágyakozás mintha sürgetné az időt: gyerünk már, csak néhány év, és mehetünk mi is a porosoldalra.

Mert lehet vidáman, porosan és örömmel. A foci nem pénzkérdés.

lejegyezte ebarátnőm

kép: flickr.com

Ámerika – az emberek

20:39

Nem hittem volna, hogy eljutok oda valaha is. Nem is vágytam rá különösebben, és messze is van nagyon. Ráadásul tele voltam előítéletekkel.

Olvastam persze tőlük – róluk rengeteget. A regényekkel nem is volt baj, hisz hatalmas íróik vannak: Steinbeck, Updike, Oates, Capote, vagy a meghökkentő gyermekregényeket író Lowry. Hogy az ő könyveik tetszettek nagyon, csak azzal magyaráztam, hogy intelligensek. Ezek az írók, mint amerikai emberek, a kivételek, akik erősítik a szabályt.

A filmekhez már más volt a hozzáállásom. Mert ott van persze a mozi, ami az amerikai “nemzet” műfaja, extra pénzből extra profizmussal művelik, de annyi könnyű tucatárut termelnek, hogy mégis inkább egy-egy európai- vagy ázsiai filmnél érzem azt, hogy: EZ IGEN!

Mert mire is gondoltam én, mielőtt a lábam betettem arra a kontinensre… Buták, önteltek, felületesek… Minden filmben ők a Világ megmentői, de a valóságban még arra sem képesek, hogy aláírják a Kiotói Egyezményt, amelyben a tagok (iparilag fejlett országok) kötelezik magukat a széndioxid-kibocsátásuk visszaszorítására. Nagy kanállal esznek és pazarolnak, nem gondolnak a harmadik világra. Egészséget sugároznak, de megesznek minden vacakot amit az IPAR tesz elébük. Mű emberek, mű városokban, autóval mennek még oda is, ahová a király is gyalog jár, és csodálkoznak, hogy hatalmasra nőnek. A reklámok azt sugallják nekik, hogy szeresd magad, kényeztesd magad, tölts ki minél nagyobb teret! És beveszik ezt a dumát…. Szóval nem szimpatikusak.

Ezzel szemben levettek minket a lábunkról. Olyan általános kedvességgel és odafigyeléssel találkoztunk, amin jócskán meglepődtünk. Az autósok nyugodtabbak, mint nálunk. Hosszú órákat töltenek az úton, talán ezért nem agresszívek. Dudaszót igen ritkán hallottunk. Az utca embere nem törtet mindenen és mindenkin át, még New Yorkban a munkából hazaigyekvő tömegben sem jött nekünk senki. Ha valaki a szupermarketben véletlenül hozzáért kosarával az enyémhez, máris elnézést kért. A pénztáros, mikor megtudta, hogy nincs klubkártyánk, kért egyet a kollégájától és mindent kedvezményes áron kaptunk meg.

Az egyik neves ruházati üzlet pénztárosa (egy fiatal srác), búcsúzáskor rám kacsintott. De az előttem lévő pasitól is így búcsúzott. ??? Az angol órán tanult Hello, How are you? – tényleg működik, és mintha valóban érdekelné őket, hogy is vagy. Mikor a szállásunk környékén (Baltimore kertvárosában) sétáltunk nagyokat, sorra ránk köszöntek ismeretlenül is a környéken lakók (többségében feketék). „Helló srácok! Hogy vagytok? Milyen szép idő van a sétához!” És mindehhez szélesen mosolyogtak. (Mint nálunk faluhelyen, vagy a XVIII. kerület egyes részein még 15 évvel ezelőtt). A kertekben, házakon sok helyen ott lobog az amerikai zászló, mert büszkék rá.

A vendéglátónk, a családja és a baráti köre szintén felülmúlta a várakozásunkat. Levették a cipőjüket már az előszobában és nem abban feküdtek a vetett ágyba, mint a filmekben látni sokszor. Jó a humorérzékük, a tökéletlen nyelvtudásunk ellenére is, vagy épp azért, jókat nevettünk. Meglepődtünk, mikor az egyik vacsoránál (amit a házigazda főzött saját kezűleg) a gén manipulált élelmiszerek emberekre gyakorolt hatására került szó. Mert igenis figyelnek erre, van olyan, akinek feltűnik, hogy nem jó irányba haladnak.

A harmadik napon Washingtonban, egy szembejövő dohányzó nő láttán döbbentem rá, ez itt nagyon ritka látvány, hisz csak másodszor találkozom vele. Még New Yorkban is csak egyszer éreztünk cigarettafüst szagot, pedig ott aztán volt ember bőven.

A „másság” náluk természetes, hisz annyiféle ember él, dolgozik együtt. A reptéren becsekkoláskor négyen álltak velünk szemben: egy fekete nő és három férfi: egy fehér bőrű - vörös hajú, egy sárga, és egy töröknek látszó. Éppen jót nevetgéltek valamin és ez a látvány csak nekem volt furcsa.

Az államokbeli embertípus a München - Budapest járaton búcsúzott tőlünk. Egy előttünk ülő Los Angeles-i idősebb férfi egy ideig küzdött egy csomag keksz kibontásával, majd miután sikerült neki, diadalmas mosollyal körbekínálta minden közelében ülőnek.

Igen, most már kijelenthetem: csalódtam. Pozitívan. És ez olyan jó!

Lejegyezte: Vica

Visszaszólok

17:59

Ráérősen pörgetem az arcos könyvet. Ide is - oda is beleolvasok. Azt látom, hogy több időt töltök el a hozzászólások olvasgatásával, még akkor is, ha nekem nem tetsző megnyilvánulásokat olvasok, mint amennyit szeretnék. Valamiért megfog az, hogy hogyan tudják egymást el, félre vagy mellé olvasni az emberek és persze az, hogy hogyan szólnak vissza.

Persze van mintázat, nevezhetjük trolloknak – még akkor is, ha nem szándékos gorombaságból, hanem egyéni beállítódásból rontanak neki a „békés” posztolónak. Nézzünk néhány tipikus kiváltó okot:

helyesírási hibák – hogy ezen hogy be tudnak egyesek gorombulni! Nem mintha nem lenne igazuk! Mert fontos a nyelv és fontos a figyelem és magunkat minősítjük minden jól vagy rosszul leírt betűvel. De egy elírás nem jelenti azt, hogy a sárga földbe kell döngölni és mindent és mindenkit! Csak ésszel, és építően!

cukiság a köbön – ezt értem, és jó és pozitív a cuki, de amikor már a kilencszázhetvenharmadik jajdeédi poszt jelenik meg és mindenki csöpög és szívecskézik, akkor bizony nálam is kiakad a cukiságmérő. Belegorombítok? Nem, azt hiszem, hiába tenném. Látom, hogy egy visszaszólás nem fogja egyensúlyba billenti a mérleget. Ott van megoldásnak a továbbgörgetés.

a mindenki dögöljön meg – azoknál látom ezeket a fajta hozzászólásokat, akiknek látványosan fáj a világ. Ez nem gond, van ilyen. Aki tudja, kezelje maga, vagy kezeltesse! A népek viszont ugatnak rá számolatlanul és elég gorombán! Mire jó ez? Kinek? Görgess tovább, azt javaslom!

Sorolhatnám tovább az okoskákat, a butuskákat, panaszkodókat, a kérkedőket, a magukat megjátszókat és a másokat megjáratókat, de minek. Olvassuk őket nap mint nap. Viszik az időnket!

Amire én is kiakadok, azok a nyomdafestéket nem tűrő kifejezések. Olyan örömmel látnék egy alkalmazást, ami (nem nagyon, csak egy igen picit – mert én alapvetően emberből vagyok) megcsípi azt, aki ilyen kifejezést billentyűz be. Mindig az Enter!

Így majd legalább erre nem kell majd visszaszólni!

Ja, és beszállok a fejlesztési költségekbe!

lejegyezte: ebarátnőm

Ünnep?

Kisporos

Ámerika – az emberek

Visszaszólok

Kapcsolat

Írások szerzők szerint

Facebook

Népszerű bejegyzések