Nagyon-nagyon szeretek rajzolni és festeni. Sosem tanultam, vagyis jártam én rajzórára, hát hogyne, még az iskolában, de ott nem sokat tanultunk arról, hogy hogyan kell jól rajzolni, és miként kell kezelni az ecseteket, színeket, különböző anyagokat. Így mindent, amit tudok, magamtól tanultam meg. Tízen- és huszonéves koromban hetente legalább egy napot arra szántam, hogy lerajzoljak valamit. Ez abból állt, hogy bezárkóztam a szobába, kiraktam magam elé egy képet, festményt, fényképet, és lemásoltam. Imádtam a pasztellkrétát, és egész gyűjteményem volt ceruzákból is. Színtiszta flow vagy ahogy mostanában nevezik, full mindfullness volt ez az élmény. Nem járt a fejemben semmi más, nem érdekelt semmi más, nem tudta a figyelmemet elterelni semmi. Úgy oldódtam fel a rajzolásban, mint  szappan a vízben. A végén szinte furcsa volt visszazökkenni a „való?” világba, és lemenni vacsorázni vagy csatlakozni a családhoz. 

Tavaly egy barátnőmnek esküvője volt. Nagyszerű kis nemzetközi társaság gyűlt össze a lakodalomra. Én általában nem szeretem az esküvőket. Unatkozom rajtuk. Nekem egyszerűen túl sok a szertartás (már az első mondatnál elveszítem a fonalat, hát még ha több szertartás is van egymás után!), túl sok az étel, és túl kevés az az ember, akivel igazán jót tudok beszélgetni (mivel a legjobb barát épp borzasztóan el van foglalva). Nos, ezen az esküvőn volt egy különleges játék: egy nagy képet sok kis négyzetre vágtak. Minden vendég kapott egy kis négyzetet, és az volt a feladata, hogy a festőállványra tett, behálózott és beszámozott vásznon keresse meg a saját négyzetének a helyét, és fesse oda, ami rajta van. Így a végén összeáll a nagy kép. Én egy nagy Buddha festmény egyik alsó sarkát kaptam, amin nem sok minden volt, csak néhány csík és hullám. Amikor kiderült számomra, hogy miről szól a játék, mockosz kisz manipulációba kezdtem: először elcseréltem a kis képemet valakivel, akinek a fej egyik nehéz része jutott, jótevőnek beállítva magam, aki önfeláldozóan átveszi tőle eme nehéz feladatot. Rettentő boldog voltam a szerzeményemmel! Aztán később szép lassan másoktól is megszereztem a kis képeket, és a végén azon vettem észre magam, hogy nagyjából 3 órát töltöttem festegetéssel. Hogy mi történt ez idő alatt az esküvőn? Fogalmam sincs! De én mindenesetre szárnyaltam! 

Nemrégiben ajándékba kaptam egy Fessneki programot. Elmentem egy rajzstúdióba, ahol kaptam állványt, vásznat, kötényt, festéket, ecseteket, és az egész csoporttal együtt egy instruktor segítségével lefestettünk egy híres képet. Sokat tanultam a színkezelésről, keverésről, a hatáskeltésről, az ecsethasználatról. Maga volt a mennyország!  Mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szeret / tud / azt hiszi, hogy nem tud festeni, vagy csak szeretne 3 órát tudatosan jelen lenni, kikapcsolódni, jól szórakozni

 

lejegyezte: Szemfény

Elsőszülött gyerekem 3 éven keresztül járt egy olyan iskolába, ahol a teljesítménykényszer mellett rendszeres volt a nyilvános megszégyenítés. Ehhez a megszégyenítéshez aztán lelki sérülés társult, s ettől kezdve folyamatosan valami betegség ütötte fel a fejét.  A gyerekünk egy idő után begubózott.  Rengeteget tépelődtünk, hol lehet a hiba. Rá kellett jönnünk, hogy az iskolában nem volt helyén az értékrend. Sem tudásban, sem emberileg. Még a felismerés után is sokat harcoltunk önmagunkkal. Egyrészt a saját kudarcunk szülőként, hogy „rossz” iskolát választottunk, rossz döntést hoztunk. Másrészt pedig a legfontosabb; nem mindegy, hogy hosszú távon a gyerek mit él meg és milyen mintát visz magával. Rájöttünk, hogy a gyereket EL KELL VINNÜNK ebből az iskolából. Bármi áron.
Milyen szempontokat vetettünk fel az új iskolakeresésnél? Egyszerűnek tűnő, de annál nehezebb szempontokat. A gyerek legyen gyerek. Hagyják, hogy gyerek maradjon. Beszéljenek szépen vele, figyeljenek oda rá, bízzanak benne, szerettessék meg vele az „iskolába járást”. Ergo, érezze jól magát ott, ahol egész nap tartózkodik. Olyan nagy kérés ez?

lejegyezte: creaholic