dilemma
együtt
férfi
imák
kapcsolat
kommunikáció
novella
önismeret
önvédelem
párkapcsolat
párkeresés
társas magány
vendégünk
Gyere közelebb
20:11
Megismerkedni valakivel a legjobb dolog. Fejest ugrani egy merész kapcsolatba... Hm, próbáljuk ki. Eldönteni, hogy mi jó nekem, az a legnehezebb. Pici rezdüléseken eligazodni, érzések apró szeleit megérezni, figyelni, együtt lélegezni. És mennyire húzzuk le a cipzárt? A lelkünk cipzárját... Ez az igazi kérdés.
Találkoztam vele. Épp egy érthetetlenül eltűnt férfin törtem a fejem, amikor eszembe jutott a barátaim buzdítása, hogy éljek merészen. Hagyjam magam mögött a jó kislányt, legyek rossz kislány, úgy igazán. Merész sms-sel indítottam a randevút, azonnali választ kaptam.
Negyven fokos autóban üldögélve jutottam el hozzá, és elsöprő randevú volt, és nem a szavakról szólt. A testünk beszélgetett, értette egymást.
Negyven fokos autóban üldögélve jutottam el hozzá, és elsöprő randevú volt, és nem a szavakról szólt. A testünk beszélgetett, értette egymást.
Két nappal később ugyanabban a hangulatban folytattuk, furcsa hangulatban, kis vibrálás, egészen közel éreztem magamhoz. "Aludj is velem" kérte. Ott aludtam. Ez nekem nagyon intim, együtt aludni valakivel, sokkal intimebb, mint szeretkezni vele.
Aztán eljött hozzám. Ismerősként üldögélt a kanapén, fürkészett, próbált engem összerakni, hallottam, ahogy kattognak a kerekek. Őszintén válaszoltam, én már csak így szoktam. Még arra is, hogy szerelemből mentem-e férjhez. "Nem" válaszoltam, "nem, és már úgy érzem, hiba volt". Sok mindenről beszélgettünk. Lassan bolyongtunk egymás lelkében. Elhallgatott. Azután sírni kezdett. A fájdalom gördült le az arcán. Elengedtem.
Aztán eljött hozzám. Ismerősként üldögélt a kanapén, fürkészett, próbált engem összerakni, hallottam, ahogy kattognak a kerekek. Őszintén válaszoltam, én már csak így szoktam. Még arra is, hogy szerelemből mentem-e férjhez. "Nem" válaszoltam, "nem, és már úgy érzem, hiba volt". Sok mindenről beszélgettünk. Lassan bolyongtunk egymás lelkében. Elhallgatott. Azután sírni kezdett. A fájdalom gördült le az arcán. Elengedtem.
Ismét találkozunk. Végre mosolyt is látok az arcán, és érzem, hogy közelebb jön. Jött és hozta az alvópólóját. Beszélgetünk, ismerkedünk, tabu nélkül. Megkérdezi "Voltam-e igazán nagyon szerelmes életemben?". "Igen." És most azt is kívánja, hogy húzzam le azt a cipzárt, a lekem cipzárját, de úgy igazán. Meg tudom-e tenni?
"Igen, kétszer, voltam igazán szerelmes egyszer egy férfiba és másszor egy lányba." Felkavar a visszagondolás, és a kimondott szó. Nem is tudod mennyire, kedves új ismerős.
Nézegetem magam, a lelkem pislákoló darabjait, az emlékeket, az elmúlt és jövő szerelmeket, és megnyugszom. Néha valóban jó lehúzni az a cipzárt, nem csak másoknak, de magunk előtt is. ...és se a kor, se hogy mikor nem számít. Vagy mégis?
"Igen, kétszer, voltam igazán szerelmes egyszer egy férfiba és másszor egy lányba." Felkavar a visszagondolás, és a kimondott szó. Nem is tudod mennyire, kedves új ismerős.
Nézegetem magam, a lelkem pislákoló darabjait, az emlékeket, az elmúlt és jövő szerelmeket, és megnyugszom. Néha valóban jó lehúzni az a cipzárt, nem csak másoknak, de magunk előtt is. ...és se a kor, se hogy mikor nem számít. Vagy mégis?
’’A férfi kék szeme rászegeződött; a sebezhetőséget, a félelmet is látta ebben a hívogató szempárban, amikor csöndben leült, és Jack mellkasára helyezte a tenyerét, érezte, hogy nagyokat dobban a férfi szíve, amely egyszer majd leáll, mint minden más szív. Akkor azonban nem „egyszer" volt, akkor csak a napfényes szoba csöndje létezett. Ott voltak, abban a szobában, és Olive testében - az öreg, kövér, lottyadt testében - őszinte vágyat ébresztett Jack teste. Az, hogy Henryt a halála előtt éveken át nem szerette így, most annyira elszomorította, hogy le kellett hunynia a szemét.
Mi mindent nem tudnak a fiatalok, gondolta, miközben lefeküdt a férfi mellé, és érezte a kezét a vállán, a karján; ó, mi mindent nem tudnak a fiatalok! Nem tudják, hogy a formátlan, idős, ráncos testek is ugyanúgy szükséget szenvednek, mint az ő fiatal, kemény testük, hogy a szerelmet nem szabad meggondolatlanul félrelökni, mintha csak egy gyümölcslepény lenne, amelyet nyugodtan ott hagyhatunk a tálon, a többi között, úgyis körbekínálják megint. Nem, a szerelemről, ha éppen ott terem, az embernek el kell döntenie, hogy kell, vagy nem kell. És ha az ő süteményestálja tele volt Henry jóságával, és ő ezt terhesnek érezte, és időről időre lepöckölt róla néhány morzsát, az azért volt, mert ő sem tudta, amit az embernek tudnia kell: hogy öntudatlanul is egyik napot tékozoljuk el a másik után.
Így hát, ha ez a férfi, aki itt van mellette/ olyan ember, amilyet korábban nem választott volna magának, ugyan mit számít? Nagyon valószínű, hogy azelőtt Jack sem választotta volna őt. Mégis itt vannak, és Olive lelki szemei előtt két, egymáshoz nyomott, egyesülni vágyó ementáli sajt jelent meg; lyukakat hoztak magukkal - hiányoztak belőlük a darabok, amelyeket az élet kivesz az emberből.”
A részlet Elizabeth Strout, Kisvárosi életek című novelláskötetéből való
http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Elizabeth_Strout_Kisvarosi_eletek&id=95608&type=22
http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=Elizabeth_Strout_Kisvarosi_eletek&id=95608&type=22
lejegyezte egy kedves vendégünk
A kép internetes szabad forrásból származik
0 megjegyzés