Megláttam egy képet, melyet egyik kedves ismerősöm készített és nagyon sok gondolat tolakodott elő. Igazán megindító és elragadó a pillanat, melyet lencsevégre kapott egészen közelről. A képen egy madárfióka (pontosabban kettő) látható, ahogy a fészekben ágaskodva, éhes száját hatalmasra tátva várja, a reményei szerint, gyorsan visszatérő madár mamát. Mennyi minden van ebben a képben?
Ott van a tehetetlenség, hiszen élelmet még nem tud szerezni magának ez a pöttöm fióka.
Mi egyebet tehetne, mint hogy kifejezésre juttatja amit érez. Éhes vagyok, adjatok enni, én még nem tudok vadászni.
Mi egyebet tehetne, mint hogy kifejezésre juttatja amit érez. Éhes vagyok, adjatok enni, én még nem tudok vadászni.
Ott van a kiszolgáltatottság, ha a mami madár nem hoz enni valót, vagy ha nem tér vissza, akkor patt helyzet adódhat. Az elemek erőinek teljes mértékben ki van szolgáltatva ez a kis élet, aki epekedve várja, hogy oltalmazzák, etessék, neveljék.
Ott a várakozás, éhes szája hatalmasra tárva, hogy a várakozás végén mielőbb nyelhessen, és finom éltető falatokat, küldhessen le a gyomrába.
Ott van kínzó éhség, ösztönei súgnak ha szükségletei szorongatják, sanyargatják.
Ott van a versengés, a többiek elé tolakodni, a legnagyobb szájúnak, a leggyorsabbnak, leghangosabbnak lenni mind közül.
Ott van a növekedés, már sarjad a tollruha, most még pelyhes de nemsoká szépséges tollazattá alakul.
Ott a remény, remény nélkül nincs tágra nyílt szájacska sem.
Ott a bizalom, felépült már benne, hogy anya visszajön és szájában hozza a finom falatot, lehet rá számítani, mert eddig is így volt.
Milyen egyszerű is a természet csodás rendje, az új élet cseperedése és a dolgok körforgása.
lejegyezte: sziluett
A képet Rácz Erika készítette. Köszönjük!
0 megjegyzés