selyemgubanc: szerelem

Már az utcafronti kapu is olyan ijesztő! Igazi nagy, századfordulós, belvárosi porta. A kilincset is alig érem fel. És ez nem volt másképp ötvenkét évvel ezelőtt sem; - nem nőttem egy centi sem azóta – gondoltam és a rossz érzések ellenére valami mosolyféle bukkant fel itt, belül.

De ez a mosoly csak felszínes volt, szinte kínos vigyor, mert a rossz érzéseim nem akartak visszakozni. Meg volt rá az okom. Temetésről jöttünk éppen. Meghalt a mama. Nem, nem az én anyám, az anyósom volt éveken keresztül, de már egy jó ideje ex-, és nem is szerettem igazán... Elváltunk a férjemmel, én a mamával sem tartottam a kapcsolatot.

A hely akkor is követelte a magáét. Nekem ez volt az első. Ez volt az első belvárosi kapu, amin egy férfival az oldalamon mentem be. Ez volt az első család, ahol hajadonként és menyasszonyra lévendőként mutattak be és ez volt az első lépcsőház, amit szinte kitöltöttem a reményeimmel és rettegésemmel, mert az ajtaját szüzen léptem át – de csak befelé, kifele menyasszony voltam és a legkevésbé sem szűz.

És most ismét itt állok a lépcsőházban és esküdni mernék, hogy semmi nem változott. Itt valahogy megállt az idő. Ugyanazok a kopott lépcsők, a cirádás, kicsit poros vaskorlát, a kanyarok nagypolgári íve és a falakon kiütköző nedvességfoltok. Semmi, de semmi változás. Mintha a sarkokban is ugyanazok az unatkozó pókok szőnék ragacsos hálójukat. Igen, a lelkem legmélyebb zugában ugyanúgy megtalálom az érzéseket is. A visszafojtott izgalmat, a kíváncsiságot, a vágyat és a félelmet. Ahogy becsukódott mögöttünk a kapu, ahogy befordultunk az üvegajtón, ahogy nekivágtunk az első lépcsőfokoknak, ahogy húzott maga után kézen fogva, ahogy elfogyott a levegőm a harmadik kanyarban, a korlát tapintása, a fények játéka, a kulcs a zárban és ezek az idegen zajok, illatok, fénytöredékek egészen másnap reggelig. Féltem. Most is elevenen él bennem, hogy mennyire meg voltam rémülve. Hogy mi lesz?

És mi lett? Semmi. Három boldognak hitt év, egy gyerek, négy nagyon boldogtalan év. Aztán a válási herce-hurca annak minden kínjával. Majd a megszokás, az elidegenedés, a "másélet".

És itt vagyok ismét. Egy emberöltő. Sőt, leélt életek. Eget-rengetőnek hitt pillanatok, és tovaszállt remények.

Hová lettek? Hová leszünk?

lejegyezte egy kedves vendégünk

kép: pexels.com

Tavasz-Nőnap…

19:11

Téli mese - filmajánló

17:08

Téli mese (Mark Helprin, könyv: 1983, film: 2014)

„Nem mese az gyermek…”

A könyvet imádtam 30 éve. Hogy ebből filmet lehetne csinálni, azt nem gondoltam volna. Karácsonykor nagyjából láttam a filmet a TV-ben, aztán még kétszer néztem meg, és harmadjára állt össze a kép. Akkor sikerült minden mondatnak, a történet bizonyos szálainak elérnie az agyamhoz vagy a szívemhez. És ez nem a rendező hibája, a filmben időnként finoman, halkan vannak elrejtve vagy megmutatva kérdések, válaszok.

Az élet ilyen. Csak azt sajnos (?) nem nézhetjük meg háromszor, hogy összeálljon a kép teljesen.

Mark Helprin ezt írja: „Sok ember utálja a hősöket.
Kritizáltak azért, ha bátor, őszinte, szerető, intelligens emberek portréját írtam meg. Gyengeségnek és szentimentalizmusnak tartották. Azok az emberek, akik összetévesztik a valódi érzelmeket a szentimentalizmussal, gyávák. Félnek elkötelezni magukat, és így „hűvösek” maradnak egész életükben, amíg meg nem halnak – akkor már valóban kihűlnek.”

Kedvenc mondatom a filmből, a világ legjobb randizós szövege: „Recseg. A padló.” :)

A filmet az nézze meg, aki:

- kíváncsi és már elgondolkodott azon, hogy mi is a dolga/feladata/célja/értelme, stb az életének?

- akit érdekel, hogy vannak-e sorsszerű találkozások (és nem mindig a szerelem az)

- bozontos szemöldökű Colin Farrel rajongó

- kíváncsi a vicces Men in Black-re (Will Smithre), aki tud 1 perc alatt egyszerre cinikus, gonosz, elfásult, szomorú, aggódó és érző lenni - és végre nincs rajta napszemüveg

- szereti és érti a meséket

- szeretne korcsolyázni vagy lovagolni a befagyott Coheeries-tavon (Hudson-öbölben)

- szereti a karácsony-érzést nem csak karácsonykor átélni.

Ne nézze meg, aki:

- a Szex és New York-féle New Yorkot várja

- nem szereti a telet és a havat

- sose szerette a meséket (még gyerekkorában sem),

- akit a szerelem, csillag, fehér ló, szeretet, fény, meghittség szavakat meghallva kiráz a hideg

- akinél nincs egy darab papírzsepi sem (nekem 3 darabra volt szükségem)

És hogy én mit tanultam a filmből? Legtöbbször fogalmunk sincs, hogy amit teszünk vagy nem, az mások számára mit fog jelenteni. De azért próbáljuk a tőlünk telhető legjobban csinálni a dolgokat. És/vagy legalább kérdezzük meg a másikat… Vagy fordítva: hiába próbáljuk meg a legjobbat tenni, úgysem csak rajtunk múlik, hogy milyen hatással leszünk a másikra, a dolgok folyására vagy a világegyetemre…

Utószó:

Vajon kinek leszek én az ő csodája?

És nekem ki lesz az? Vagy már volt?

lejegyezte: Pilla

Dóri és Dömdödöm

19:18

Dóri régimódi lány volt. Fűszernövényeket nevelgetett az ablakpárkányán, legtöbbször szoknyát hordott, mindenféle színes virágokat préselt le, falta a romantikus regényeket és éppen szerelmes volt.

Szerelme tárgya nem tudta ezt, legfeljebb sejtette. Együtt dolgoztak és sokat beszélgettek munkán kívüli dolgokról is. Mivel Dóri nem vette föl a ma divatos lerohanós stílust, ami a lányokra lassan jobban jellemző, mint a fiúkra, nem tudta hogyan mondja el érzelmeit virágnyelven, ha a testbeszéd már nem elég. Kapott bőven cinkos pillantásokat, széles mosolyokat, egy-egy mélyebb elmerülést a másik szemében, de nem volt biztos benne, hogy nem érti-e félre.

Aztán végre eljött az alkalom! Új e-mail címet kapott Andris és őt kérte meg, küldjön neki levelet, hogy tesztelje, a régi címre küldött e-maileket is megkapja-e. Itt a lehetőség!!! Címnek csak ennyit írt: Próba. A szöveg pedig ennyi volt: Dömdödöm. Dórinak a torkában dobogott a szíve, mikor pár perc múlva már jött is a válasz. De csak ez állt benne: Szia Dóri!!! Nem erre számított. Egy: Dömdödöm, vagy: Én is, vagy: Én is dömdödöm, esetleg: Dettó megfelelt volna. Nem érte el a célját, más eszközt kell találnia, hogy Andris biztosan tudja, hogy ő…

Ti tudjátok milyen szó helyett hangzott el először a dömdödöm? Esetleg nem? A gyerekkönyvek egyik koronázatlan királyában ott a válasz.

Részlet Lázár Ervin: A Négyszögletű Kerek Erdő című művéből:

„– Dömdödöm. Azért nevezzük így, mert csak annyit tud mondani: dömdödöm.

– Semmi mást?

– Semmit. De azért nagyon jól megértjük, akármit is akar mondani. Néhány nap alatt te is megérted.

– Ő meg, ugye, azért jött ide, mert odakint senki se értette meg, és ki is nevették – mondtam.

– Lehet – válaszolta Mikkamakka –, magam sem tudom pontosan. De Aromo, a fékezhetetlen agyvelejű nyúl azt állítja, hogy Dömdödöm tudna beszélni, csak nem akar.

– És miért nem?

– Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: „Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…” Mi az, hogy „de ha még egyszer” – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. „Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. „Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával –, de azt nem tűrhetem…!” – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. „Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.” Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „Én igazán szeretlek.” „Mi az, hogy igazán?!– háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem.” S akkor elgondolkozott ezen a szeretniszón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: „Dömdödöm.” Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.

– És akinek azt mondta, hogy dömdödöm, megértette őt? – kérdeztem.

– Egészen bizonyos lehetsz benne – mondta Mikkamakka –, ámbár könnyen meglehet, hogy ezt a történetet Aromo találta ki, és Dömdödöm tényleg nem tud mást mondani, csak azt, hogy dömdödöm.”

Hazafelé Dóri betért egy könyvesboltba, otthon pedig egy saját kezűleg készített, préselt virágos könyvjelzőt csúsztatott a megfelelő oldalra. Közeleg Andris szülinapja…

Lejegyezte: Vica

Brazilok - filmajánló

A lépcsőház

Tavasz-Nőnap…

Téli mese - filmajánló

Dóri és Dömdödöm

Kapcsolat

Írások szerzők szerint

Facebook

Népszerű bejegyzések