Legutóbb Gárdos Péter Hajnali láz című könyvét olvastam. Szokásomtól eltérően majdnem egyszerre faltam be el az egész regényt. Nem mintha annyira izgalmas lett volna – nem krimi vagy kalandregény – de mégis letehetetlennek éreztem. A történet egy szálon fut, szereplő sincs sok benne, mégis annyira kedves és megkapó, hogy valóságos táplálék a szívnek és a léleknek. Hogy miről szól? Szerelmi történet, speciális körülmények között, a háború után, két, svéd kórházban ápolt súlyos állapotban oda került fiatal között, akik az internetes ismerkedés internet nélküli változatát valósították meg anno: a férfi látatlanban küldött 117 fiatal lánynak levelet, hogy megtalálja azt, akibe majd beleszeret és feleségül veheti. Mindezt úgy,
hogy halálos beteg, és tudja, maximum 6 hónapja van hátra. 

Kiknek ajánlom?

Ne olvasd el, ha:

És egy jó tanács: ha élnek még a szüleid, nagyszüleid, kezd el velük beszélgetni a múltjukról minél hamarabb. És írj le mindent, mert el fogod felejteni.



A képet köszönjük Papp Andrásnak

lejegyezte: Szemfény

Már általános iskolában jól látszott, hogy "nagy" sportkarrier áll előttem. Amilyen sportszakkör csak elérhető volt, én mindegyikben részt vettem.

Először a kosarazást próbáltam ki, mert nagyon érdekelt. Igaz, kicsit sem vagyok kosaras alkat, mindig is a tornasor hátsó végen kalimpáltam. Messze nem lehetett zsiráfnak csúfolni, de gondoltam nem minden a termet és fürgeséggel, kitartással kompenzálom mélynövésemet. Néhány év után azonban be kellett látnom, hogy ebben a sportágban hobby szintnél többre nem vihetem.

Aztán a futással próbálkoztam. Futni mindenki tud, vékony voltam és szálkás, ráadásul valami megszállott belső erő hajtott, ha eldördült a kilövés. Rövidtávon minden osztálytársamat lefutottam (a fiúkat is!). Tornatanárunk, nevezzük Sanyi bának, úgy döntött ígéretes futó versenyző válhat belőlem. Én nagyon boldog voltam, mert a kosár után végre megcsillant a remény az igazi sportkarrierre. Tisztességesen gyakoroltam, futottam rövid és hosszabb távokat egyaránt. Aztán rövid idő elteltével elindultunk az első futóversenyre egy szép őszi délutánon. Sajnos nem jutottunk messzire, mert lerobbant a busz. Nagyon csalódott és szomorú voltam, de Sanyi bá nem adta fel, kiálltunk az út szélére és stoppal indultunk tovább. Oda is értünk a versenyre, de későn. A futó versenynek vége volt, már az eredményt is kihirdették. Sanyi bának támadt azonban egy mentő ötlete, ha már ott vagyunk, valami történjen címmel körülnézett milyen versenyszámok vannak még hátra. Talált lehetőségeket, engem a megkérdezésem nélkül benevezett a távol ugrásra. 

Távol ugrás ???? Ezekkel a rövid lábakkal, amik nekem vannak??? De hát én nem is tudok távol ugrani! Azzal azonban nem lehetett vitatkozni, hogy ha már itt vagyunk, próbáljuk meg, mit veszíthetünk.  Összeszedtem hát magam, és tudjátok az a belső erő, amit említettem ott volt belül, nekifutottam hát és óriási lendülettel, a sportágra jellemző fortélyokat nem ismerve ugrottam egyet. Kalimpáltam a levegőben, a testemet valahogy előre engedtem, fogalmam sincs hogyan de fejjel előre a távolugró homok láda szélébe érkeztem és sikerült szó szerint a fűbe harapnom. Óriási nevetés és tapsolás közepette feltápászkodtam. Sanyi bá érkezett rá nem jellemző módon lelkendezve, hogy az eredményem érvényes és nem is akármilyen. Ez az ugrás a 3-dik helyet jelentette. Nyertem egy bronzérmet! Ezekkel a rövid lábakkal! Én! A futóverseny helyett...

Elképzelhető, hogy ez az élmény is hozzájárult, hogy bátor, kísérletező egyéniséggé váltam, sok mindenbe bele merek vágni és csak akkor mondom, hogy nem tetszik, vagy nem tudom, ha már kipróbáltam. Mert sohase lehessen tudni, lásd távolugrás 3-dik hely fent :)

lejegyezte: sziluett