– Éva kit választott? – tette föl a kérdést a magyar tanárom az érettségi írása közben, fejét bedugva az ajtón.

 – Nagy Lajos: Január.

 – Nagy hiba volt! - vágta rá és már ott sem volt.

Megértettem az álláspontját, hisz József Attilát is választhattam volna, és a tanár úr soha nem csinált belőle titkot, hogy ő a kedvenc költője. Emlékszem, akkoriban én még inkább vonzódtam Adyhoz, úgy éreztem, közelebb áll hozzám a költészete.

Így utólag nem is értem miért, hisz jóformán József Attila versein nőttem fel. Ki ne ismerte volna
az Altatót kis Balázzsal, a Kertész leszek-et Koncz Zsuzsával. Amint össze tudtam már olvasni a betűket, lelkesen silabizáltam ki a De szeretnék gazdag lenni-t, anyák napja környékén pedig mindig előkerült a Mama. Szívesen énekeltem Sebő Ferenccel a Rejtelmek-et, karácsonykor pedig a Betlehemi királyokat. Mivel a bátyám zenei ízlésén kellett nevelődnöm, betéve tudtam az összes Hobo által feldolgozott József Attila verset. Végzős gimnazista koromban már ismerősként üdvözölt a Hetedik, a Nagyon fáj, és az Istenem. Szintén a tesóm jóvoltából Cseh Tamás is énekelt nekem József Attiláról, tolmácsolta Bereményi Géza üzenetét: „Mindenhol tanítható már, óvodától egyetemig.”

Teltek az évek és egy szomorú napon, mikor semmi nem jött össze, valahogy a kezembe akadt a József Attila kötet. Csak úgy olvasgatni kezdtem, és egy bizonyos versszak után eltört a mécses, sírva fakadtam, majd zokogtam. A sorok ezek voltak:

"A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok."

Egy jó félóra múlva megkönnyebbülten és lelkileg megtisztultan gondoltam: Egyet értek Tanár úr, majd magamban hozzátettem - szintén a költőt idézve-: „Most látom, milyen óriás ő.”

lejegyezte: egy vendégünk, Piros Évi

Már jó előre behűtöttem a bort, a kedvenc rozénkat persze, kiválasztottam a legjobb helyet a kertben, az öreg cseresznyefa alatt és izgatottan vártam az estét, amikorra csodálatos csillaghullást jósoltak. Engem is meglepett ez a lelkesedés, soha sem vonzott különösebben ez a jelenség, de ez most más volt. Romantikát vártam tőle, azt, hogy ez az este más lesz, mint a többi. Mert lássuk be, két pici gyerek mellett különleges, romantikus estékben mostanában nemigen volt részünk. Szorgalmas  tanulóhoz méltón előre elgondolkoztam, mit is kívánok majd, mert ugye a hulló csillagtól szokás kívánni valamit, és nem akartam, hogy felkészületlenül érjen a feladat. Elgondolkoztam és nem jutott eszembe az égvilágon semmi, csak a sablonos "legyen egészséges mindenki". Egy pillanatra felderültem: hohó, nincs semmi kívánságom, azaz mindenem meg van, amit csak szeretnék, nem hiányzik semmi, boldog vagyok! De az érzéseim valahogy mást sugalltak...

Aztán az este egy kicsit máshogy alakult, mint terveztem.
A Kicsi megbetegedett, sokáig nem tudott elaludni, végül a kezemben szépen, csendben megnyugodott. Így a csillagnézés ugyan maradt, gyermekkel a kezemben, de a bor és a romantika későbbre halasztódott. Ahogy fogtam a kicsi, lázas testet, az egészségről szóló kívánságom sokkal inkább kézzel fogható volt, mint sablonos, és arra is ráeszméltem, hogy bár tényleg sok minden teljesült amire vágytam, nem a teljesség az oka annak, hogy nincs mit kívánnom. Fájdalmasan ért a felismerés: azért nem vágyom semmire, mert már nincsenek céljaim! Telnek a napok egymás után, és bár úgy érzem, jól boldogulunk mi hárman lányok, azért még többnyire a túlcsélés a cél, várom az estét, hogy Apa is otthon legyen, várom a hétvégét, hogy Apa nagyon otthon legyen, de ennél tovább nem látok.

És mire megjelent az első hullócsillag az égen, megszületett az elhatározás: ki kell tűznöm a céljaimat, fel kell építenem újra az életemet, nem is csak magamért, hanem azért, hogy a lányok egy küzdő, energikus, színes Anyát lássanak, aki örülni tud az apró vagy akár óriási célok elérésének.

Hogy egy napon majd, a csillaghullást nézve, ők is el tudják suttogni kívánságaikat.

lejegyezte: felhőjegyzet