Szeretem az állatokat. Mindet! A szépet, a csúnyát, a mérgeset, a vadat, a kártevőt, a hasznosat. Hiszek benne, hogy mindnek helye van a bolygónkon, ők (is) teszik széppé a világunkat. 

Emlékszem, amikor még gyerek voltam, és sétáltattam a vizslámat délutánonként, a földek mindig tele voltak varjakkal. Sosem rajongtam ezekért a madarakért, távolról csúnyának láttam őket, a károgásuk sem fület gyönyörködtető élmény. 

Egyszer a kutyasétáltatás alkalmával találtunk egy varjút a földön, valószínűleg meglőhették. Közelebbről megnéztük a barátnőmmel – aki elkísért a sétára – és akkor vettem észre, hogy milyen gyönyörű a tollazata. Kékesfekete, csodásan fényes,
szinte már csipkemintára emlékeztető, finom rajzolata volt. Ekkor kezdett a varjúkról alkotott képem megváltozni. 

Mindennek már sok-sok éve, és csak nemrégiben jutottam el odáig, hogy csodálom és tisztelem ezeket a madarakat a viselkedésükért, az elképesztő intelligenciájukért. Egy természetfilmből (Nature – Varjak) tudtam meg például azt, hogy hihetetlen memóriával rendelkeznek: egy emberi arcot elég egyetlen egyszer látniuk egy tömegben, és két évig (!!) képesek visszaemlékezni rá. A klasszikus tárgyválasztós, jutalmazós kísérletben (két tárgy felvillantása után az egyik választásakor jár jutalom, a másikra koppintáskor viszont semmi) ugyanolyan jól teljesítenek, mint egy gyerek (azaz kb. 3-4 próbálkozás után már biztosan jól választanak), szemben a kutyával, akinek 70 próbálkozásra van szüksége. 

Családi életük egészen példaértékű: egy életre választanak társat, a fiókák 5 éves korukig maradnak a szülőkkel (a varjak várható élettartama kb. 20 év), és ezalatt anya és apa mindent megtanítanak nekik, amire csak szükségük lehet.

Ha valaki meghal a közösségből, meggyászolják: köré gyűlnek, csendben, egy hang nélkül eltöltenek pár percet fölötte, majd elrepülnek. 

Hihetetlen gyorsan tanulnak, és remekül figyelnek: megtanulják, mikor jön a kukásautó, hogy kell a diót feltörni (kérem szépen, ha valaki nem tudná, az úttestre kell leejteni, de ügyelni kell a megfelelő magasságra, mert akkor csak kettőbe törik, nem apróra, és lehetőleg mindezt a piros lámpánál kell megtenni, mert akkor nem üti el őket az autó), hova és hogyan érdemes télire elrejteni ennivalót. 

Tudnak továbbá eszközt használni (erre az állatvilágban csak az elefántok és a csimpánzok képesek rajtuk kívül), sőt akár készíteni is: ha szükségük van egy kampós végű kis botra, hát addig faragnak egy ágacskát, amíg megfelelő nem lesz. Egy kísérletben láttam, hogy képesek először egy rövidebb botocskát megszerezni, hogy annak a segítségével hozzájussanak egy hosszabb bothoz, amivel aztán egy rácsos falú dobozból ki tudják piszkálni a húsdarabot.

A kutatók azt mondják, az emberek azért utálják a varjúkat, mert olyanok, mint mi: gyorsan alkalmazkodnak, esznek a szemétből, és hazudni is tudnak. 

Magyarországon a vetési varjú, kormos varjú, havasi varjú, csóka és holló védett madarak. A fiókáknak kevesebb, mint fele éli meg a felnőttkort. Vigyázzunk erre a különleges madárra (is)!

 

lejegyezte: Szemfény