Szülni - háboríthatatlanul?! 2. rész (3.)
17:05Péntek délután volt, altatni próbáltam a kisfiamat. Öt óra körül ébredt. Hazaért apuka, mondom neki, mit hozzon a boltból, mert a kisfiunk j...
17:05
Rám nézett és bölcs asszonyként közölte: „na, kislányom, azonnal induljatok, viszem a kisunokát magamhoz haza”. Benji sírt, soha nem aludt még nélkülünk, mi történik? Megnyugtattam. ¾ 7 volt, mire elindultunk. Mire autóba ültünk már én is felfogtam, hogy ez nem tréfa, rendszeresen jönnek a fájások. Megint autóban vajúdok. A férjem megint végigdumálja az utat, halovány fogalmam sincs, hogy miről. Én már rég az óceán hullámaira koncentrálok minden fájásnál, amint utazok a sziget felé, ahol találkozunk Grétivel. Közben szakítom lefele a kapaszkodót. De SOKKAL jobban bírom a fájdalmat, mint az elsőnél, nagyon jó így, átadtam magam a folyamatnak. Budapest határában jártunk, amikor ment lefelé a nap. Eszembe jutott, hogy előző nap azt álmodtam, alkonyatkor születik meg a lányom. Na, ez se lesz már így, gondoltam, hány óra lehet még hátra… Nem is sejtettem, hogy tévedek.
A kórház kapujában a portás benézett az autóba, a férjem magyarázni kezdte, hogy szülni jöttünk. A fickó rám nézett és legyintett. Látom… Este nyolc óra ötkor parkoltunk le. Apuka szokás szerint nagy sóhajjal nyugtázta, hogy ismét végrehajtotta a hőstettet, leszállított minket egyben a szülészetig, most már minden oké. Én szokás szerint meg tudtam volna fojtani. De hiszen még csak most jön a java!!! Telefon anyukáméknak, nyugi, megérkeztünk, puszi a kiskölöknek otthon. Negyed kilenc, harmadik emeletre felértünk, a szülészet ajtaja zárva, sehol egy lélek. A vajúdás ködén át tanakodtunk, mi van most, be kell csöngetni? Végül becsöngettünk, a doktornőm pont ügyeletes volt, gyorsan megvizsgált. Mivel kissé rendszertelenek a fájások, tudta, nem akarok semmilyen beavatkozást, ő mégis azt javasolta, repesszük meg a magzatburkot, egyébként meg már jól nyílok. Halálra rémültem, az fááááj? Nem, nyugi. Nem is éreztem semmit. Az órára néztünk, nyolc óra 17 perc, a doktornő mosolyogva közölte, szerinte még ma baba lesz. Tudja, nem szeretem, de a másik helyiségben mégis megnézné az összehúzódásokat egy CTG-vel. Mire leküzdöttem azt az öt méteres távolságot, annyira fájt, hogy két emberre kellett támaszkodnom, mondtam, be fogok kakilni. Majdnem nem szóltam, mint az elsőnél, de eszembe jutott valahogy, hogy akkor is kellett volna… A szülésznő rám nézett, rögtön levette, mi az ábra, azonnal leszedte rólam azt az izét, azt mondta, fussunk a szülőszobába. Kettejükre támaszkodva vonszoltam magam és próbáltam őket nyöszörögve meggyőzni, hogy én erre tuti, hogy nem vagyok képes, higgyék el. Mondták, dehogynem, egyet már megszültem, nem emlékszem? Alternatív szülőszoba, franciaágy-szerű dobogó, lefektettek, szülésznő lehasalt, hogy megvizsgáljon, kissé eltorzult fejjel üvöltött ki a folyosóra, hogy valaki azonnal hívja vissza doktornőt, aki közben elment, hiszen ügyeletes volt. Gondolta, ráér majd benézni. Nem ért rá. Kérdeztem, mi a baj: próbált rám mosolyogni: semmi, teljesen nyitva vagyok. Végigfuttattam a fejemben. Ez „hülye”. Fizikai lehetetlenség. Kb. öt perce voltam párujjnyi és azt mondták, ma még baba lesz. A maradék tágulás nem történhetett meg ennyi idő alatt?! De igen, ők se értik, de a baba feje már itt van. Itt? Hooool? Kérdezték, milyen pózban akarok szülni? Semmilyenben! Nem akarom! Végül a férjem is felült mögém és az ölében fekve szültem! A doktornő még nem ért fel, bár mint utólag kiderült, hármasával szedte a lépcsőket. Azt mondták, nyomjak. Egy másik szülőszobából borzalmas, elhúzódó sikolyok hallatszottak, próbáltam kizárni és csak az itt és mostra figyelni. És ügyes lenni és arra gondolni, mindjárt a szigetre érünk és mindjárt a karomban tarthatom. Ahogy bújt ki a fejecskéje, biztattak, nyúljak oda, simizzem meg. Horrorisztikusnak tűnt, nem tettem meg. Azóta is bánom. Egyre kijjebb jött, mögöttem a férjem csak ezt hajtogatta: „ezt nem hiszem el, ilyen nincs, ezt nem hiszem el”. Mondták, nyugi, lassan, nem is kell erőlködni, olyan szépen jön kifelé. Valahol a nyaka tájékán érkezett meg fújtatva a doktornő, még éppen látta megszületni. Azonnal a hasamra segítették, sírtunk. Húsz óra harminchárom, Bella Gréta megszületett. Húsz óra 17-kor csöngettünk be!!! Ilyen tényleg nincs. Mondták, ez gyönyörű volt, mindenkinek így kéne szülnie. Meggyógyultam. Az első szülés fájó pontjai ezzel begyógyultak. Ez volt a tökéletesség pillanata. Flow.
Örökké hálás leszek a férjemnek, amiért azonnal, amikor kibújt a kislányunk, ott, rögtön, miközben az ölében feküdtünk, felhívta szüleimet (az ő szüleit sajnos már nem volt módjában), és a telefont a nyöszörgő babához tartva kérdezte: „halljátok?”. Hallottam a kiáltásukat: „istenem, mennyit imádkoztam, hogy a jóisten segítsen meg!” – de hogy ennyire!!! Nincs fél órája, hogy telefonáltunk, hogy megérkeztünk. A kisfiam a vonal másik végén pityeregni kezdett, de mondtuk, apa megy nemsokára, megszületett a húgod. Pöttömke kis tökéletesség feküdt a hasamon, 2700gr, kis csepp, de gyönyörű. Feküdtem, a doktornő hasalva-térdelve vizsgált meg és varrt össze, mert az előző vágás mentén repedtem. Egy pillanatra se vették el tőlem a babát, mire leértem két emelettel lejjebb a szobámba, már ott volt.
Végül az álom nem tévedett, bármilyen hihetetlennek is tűnt Budapest határában a naplementekor, fél óra se kellett, hogy a kezemben tartsam. Még kimerülten is azt mondtam: ilyen szülést bármikor bevállalok.
Apa hazaautózott éjszaka, hogy aludjon pár órát és reggel már ott is álltak a szoba ajtajában: mama és a bátyus megilletődve és persze örülve a két piros Alfa Romeonak, amit a hugi hozott neki ajándékba. Család lettünk. Kétgyerekes család. Nem vettünk ki fizetős szobát, mert tudtam, én vasárnap reggel hazamegyek saját felelősségre és jól elvagyunk itt. A két szobatársnőm irigykedett, Gréti annyira nyugodt volt, csak aludt és szopizott. Éjjel egyszer kicsit nyugtalankodott, magamhoz öleltem és a néptelen folyosóra mentem vele sétálni. Dúdoltam és suttogtam a fülébe, minden mozdulatlan volt, ringatva sétáltam vele. Soha olyan nyugalmat nem éreztem.
Amikor vasárnap reggel mondtam, hogy mi hazamennénk, nem hülyéztek le. Nem szidtak meg. Annyit kértek, a helyi gyerekorvos nyilatkozzon, hogy vállalja az első vérvételt az anyagcsere vizsgálathoz. Vállalta. (Bár lehet, hogy utólag megbánta a doktor úr, mert nagyon beleizzadt, amikor a csöpp lányból próbálta kipréselni a vércseppeket.) Vasárnap délelőtt bejött a gyerekorvos, hogy haza tudjon bennünket bocsátani és ott bent, az ágyam mellett vizsgálta meg a babámat. Akkor sem vitte el. Minden rendben volt.
Hazautaztunk. Teljes volt az élet. Egy egészséges fiú egy egészséges lány. Kezdődhetnek a zsúfolt hétköznapok.
lejegyezte: egy kedves vendégünk, Kádár Gabriella
