Van egy bögrém. A (nagybetűvel) szerelmemtől kaptam majd 10 évvel ezelőtt, ő festette, hogy velem legyen mindig – akkor is, ha máshol vagyok, nélküle. Bevittem a munkahelyemre. Azóta már az ötödik munkahelyi asztalon nézzük egymást egész nap.

Akkor még nem így nézett ki. Gyönyörű, teljes, kerek, napsárga mezőben a szerelem-szenvedély vörös áramlatai, örvényei, s a közepén a piros pont - talán a „Vous et ici” („Ön itt áll”) vagy a szerelmünk vérszerződésének vércseppje, a pecsét.

Sokszor emeltem a szájamhoz, ittam az élet vizét belőle, melengette közben kezemet – lelkemet – szívemet - benne a tea. Összenőttünk, nélküle üres a tér mellettem. Óvatosan mosogattam, tisztogattam, nehogy elhalványuljon, eltűnjön a napsütés róla.

De mindhiába, eljött az ősz, a kapcsolatunk ősze. Ő vonta vissza a napsugarakat, a meleget, az áramlást. A vérszerződés (az örökké, mindig, soha, mi ketten együtt) semmissé vált – lehet, hogy csak én álmodtam? De hát mindketten akartuk. Bár volt egy mondata egyszer: „Beszéljük meg, hogy addig leszünk együtt, amíg jó.” Én így emlékszem. Ő megbeszélte – magával. Én a holtomiglan-holtodiglanban éltem-éreztem. Tudta. Most (2 hónapja) kizuhantam a mindenből a semmibe. Zuhanás közben változik a táj, néha érdekes, máskor tanulságos, sokszor fájdalmas, folyton félelmetes. Néha úgy érzem, valami-valaki megtart egy pillanatra, párszor már azt hittem, padlót fogtam, illetve hogy már nem lehet mélyebbre esni. A bögrébe még mindig lehetett kapaszkodni – vagy együtt zuhanni vele legalább.

Három napja úgy döntöttem, hogy lecserélem. A bögrét. Elkezdtem módszeresen vagy „véletlenül” selejtezni, kidobálni az elhasznált, lejárt, elöregedett, „már nincs rá szükség”, „csak foglalja a helyet” dolgokat. Azokat is, amik Vele állnak kapcsolatban – ha én már nem. Ezt leírni így könnyű, de megtenni… 

Szóval a bögrét megfogni, inni belőle egyszerre volt otthonos, természetes, és lett fájdalmas, szomorú, dühítő. Nehéz volt a helyére egy másik bögrét találni –egyelőre az itthoniak közül. Aztán majd csak az utamba kerül egy másik. 

Most itt áll megkopottan, kicsit csorbultan, a füle több helyen eltörve, megragasztva. Próbáltam egyben tartani, ami megszakadt, megtört. De nem sikerült rájönnöm, hogy a szerelem-ragasztót hol lehet kapni. A festett kép közepe kiüresedett. Ha fejjel lefelé fordítom, egy szívalakot rajzol ki a napsárgát (nagyon, nagyon) nélkülöző fehér rész, aminek az egyik csücskébe került át az a bizonyos vércsepp. Már nem a közepe. Vérzik a szívem érte. Már nem lehet kijavítani, átfesteni. 

Ma, amikor úgy döntöttem, hogy hazahozom a munkahelyről, az egyik kollégám zenét hallgatott. A Pink Floyd szólt – évek óta nem hallottam. Kicsit felhangosította, leültem – állni nem is bírtam volna – és már belülről szólt a szívemben, szaggatta, hasította, amit még lehet. Mondtam, hogy ez most betalált, és megyek, mert elsírom magam. Aztán az történt. Valami kiszakadt belőlem. Kellett?

Itt van előttem a bögre. Dobjam ki? Vágjam földhöz? Tegyem el szem elől? Vagy keressek neki helyet? Tartsak benne valamit?

Még nem tudom, mit kezdek vele.

lejegyezte: Pilla