Ó igen, az önzés, ez az okozója a legnagyobb gubancoknak.

Itt ez a rajzfilm, az Aranyhaj és nagygubanc – kedves bájos és mindenekfölött vicces egész estés családi mozi. Szerintem igazi családi, mert a nevettetésen (a jó szinkronon) és a szép látványon túl mindenkinek nyújt valamit. Kezdjük csak a legnagyobb fogyasztókkal: a gyerekekkel. Elsőre egy kalandos Rapunzel feldolgozás, kicsit felturbózva hollywood-i elemekkel megtűzdelve, csili-vili színes csomagolásban tálalva. És mégis van valami a képek mögött vagy között (?).
Van benne mese a serdülők színes szélesvásznú lelkéről, aztán a magányról, ahol van számos, de sajnos véges lehetőség önmagunk szórakoztatására. Van benne mese a barátságról, hiszen a kis kaméleon (ki más lenne egy serdülő lányka legjobb barátja, mint a színje-játszó rejtőzködő bajnok) osztozik magányban, kalandban és a maga szórakoztató de csendes módján részese minden megpróbáltatásnak (bár gyakran nem nagyon tudjuk pontosan követni az útját – jaj, de hasogatjuk azt a bizonyos szőrszálat).

Aztán van mese arról, hogy a jószolgálat mögött, amit gyakran kikényszerítünk,  - hát hogy is fogalmazzak – nem mindig egyenesek a szándékok. És, hogy akarni kell, és ha akarunk valamit azért tenni is kell, hogy az akaratunk megvalósuljon. És persze akkor sem szabad feladni, amikor a legelveszettebbnek tűni az ügy, mert a jó előbb-utóbb győz. És tényleg ott a végén a mindent feloldó ölelés, még akkor is, ha az addig tartó út nem végig csupa móka és kacagás – csak időnként, de akkor nagyon. Szóval összegezve: serdülj csak, ez természetes, de ne higgy a látszanak, bízz a szívedben és tégy meg mindent az álmaid elérésére. Szép üzenet gyerekeknek. Most, lássuk mit mond a mese a felnőtteknek. Hát, onnan indít, hogy ha valaki megteheti, akkor az egyetlen leg-leg-leget is kisajátíthatja, mert hatalmában áll (nem szép! – szerintem -, a szűkös erőforrások nem kerülhetnek a kevesebbek kezébe; ez ugye önzés?) Aztán jön az, hogy ha valaki szimpatikus és mókás, akkor bármit meg tudunk bocsátani neki: nem gond, ha elcseni a korona ékszert, de az sem, ha ártatlanok jóhiszeműségével él vissza a saját célja érdekében (mintha ebben is lenne valami az önzésről). Egy a fontos, hogy vicces legyen (és jó kiállású, és másképp nézzen ki és viselkedjen, mint egy közönséges bűnöző, és tudjon változni, hiszen a szerelem mindent megváltoztat –vagy mi… ). És hogy az örök fiatalságért bármire képesek egyesek. Ó, nem! Nem mi, hanem mások. Rabolnak, szeretetet színlelnek, kisajátítanak, elszeparálnak, hazudnak, a gonosszal szövetkeznek és ha kell gyilkolnak is (na jó itt az önzés teljesen tisztán kivehető). Pedig az örök ifjúság nem is létezik, csupán csak egy illúzió… (vagy nem?) Nos, aztán itt van a döntéseinket követő tépelődés (vagy az időszakosan megnyilvánuló bipoláris személyiség a serdülőink esetében); amikor egyik percen madarat lehet fogatni vele, aztán a poklok mélyét járjuk meg vele. Persze ezt át is lehet szépen vezetni oda, hogy a döntéseinknek mindig van színe meg fonákja. Hiszen nincsen egyértelmű jó, mindennek van jó és rossz következménye és a döntéseket ezzel együtt kell felvállalni, kérdés az, hogy felkészülünk-e erre.  Vagy hagyjuk magunkat befolyásolni, csak azért mert a következményeket más villantja fel nekünk és ezekkel manipulálhat bennünket. És aztán itt van a ne higgy a látszatnak vonulat, akár a szép mögé rejtett rútság, akár a rút mögött rejlő szép, de még a távolba vesző árnyékok is csalfák lehetnek – hát így bízzunk bármibe, kedves feleim.  No, de vigasztalásnak ott van ez az álom dolog, mert ezt már az Örkény Egypercesek-ben is meg vagyon írva: a legmerészebb álmaink is megvalósíthatóak.

Szóval minden jó, ha vége jó és ezzel nem árultam el semmit. Mert az önzés csúnya dolog, de mindig van megoldás :D. Aki még nem látta, feltétlenül szánjon rá egy kis időt. Jó móka egy felhős, hideg vasárnap délutánra.

lejegyezte: ebaratnőm

A minap szembejött velem egy festmény. Gyönyörű nőt ábrázolt. Elbűvölő és kihívó is egyszerre ebben a mesés rózsaszín ruhában. Alig tudtam levenni a szememet a képről. Hosszan eltűnődtem, vajon ki lehetett ez a nő, mit tudott, hogyan élt, mit és kit szeretett? Mert, hogy őt nagyon szerette valaki, az biztos. Ennek ékes bizonyítéka ez a kép.

Utánaolvastam.  

Az előző századforduló táján született maga a festmény, a kor egyik legjelentősebb portré-festőjének remekműve. Ezt a képet, nem olyan régen adták el - árverésen, töménytelen pénzért. Van ilyen, nincs ebben semmi különös.  Az viszont igencsak különleges, hogy ez a kép, sok más csodás dologgal együtt, elhagyottan hevert egy lakásban közel hetven éven át.  Senkinek nem hiányzott, senki nem törődött vele. Pedig…

Úgy esett, mint a mesében, hogy volt egyszer egy gyönyörű nő, akinek a világ a lábainál hevert. A világ egyik legragyogóbb városában, Párizsban, ő volt a legtündöklőbb csillag. Éveken át ő volt az, akiről a hírek és a pletykák szóltak, ő volt az, aki diktálta a divatot.

Hosszú út vezetett idáig. A kis varrólányka, bizony, sokat megélt mire idáig vitte. De vitte, hajtotta valami belső erő. Pörgette valami csoda. És mert okos is volt nem csak szép, egyre szépült körülötte az élet. Volt benne valami természetes vonzerő, valami báj, amiből mindenki akire rámosolygott, még többet akart és sokan sok mindent meg is tettek érte. Pórázon rángatott rengeteg jeles embert: két miniszterelnököt, két leendő elnököt és sok-sok más híres tehetséget, jelesül egy híres portré festőt is. 

Igazi félvilági nő volt, korának bálványozott alakja, és persze színésznő is; a boldog békeidők, a Belle Époque szimbóluma. Aztán, ahogy az idő kereke fordult, elkezdett változni körülötte minden. A világégést már nem várta meg, csendesen ment el a pazarul berendezett fővárosi apartmanjában. A fia, aki igazán soha nem állt közel hozzá, megadta neki a kötelező végtisztességet, de nem költözött be a lakásába. Az unokáját - egy lányt, aki szintén tudott valamit, hiszen a 19 évesen kiadott első regényét ünnepelve fogadta a közvélemény - messzire üldözte a háború. 

Az apartman ott maradt érintetlenül. Míg az unoka élt, tisztességgel fizette a bérleti díjat, bár az ajtót sem ő sem más nem nyitotta meg. Semmi, de semmi eme híres-hírhedt nő titkai közül nem hiányzott senkinek. A hátrahagyott dolgai az elsötétített lakásban éveken keresztül aludták csipkerózsika álmukat. Aztán lejárt az unoka földi életének ideje is, és nem jött már havonta a menetrend-szerinti bérleti díj …és így már valakinek feltűnt a lakás, …és kinyitották a közel hetven éven át mozdulatlan zárat, … és a világ számos részlettel lett gazdagabb. Feltárult egy darabka múlt. Szerencsére a nyitogató tisztes szándékkal közelített, csak diszkréten lebbentett fel fátylakat. Ami elmúlt az elmúlt, gondolta. Nem került nyilvánosságra pikáns fotó, nem kapott a hátára a média sem semmiféle megbotránkoztató naplórészletet. Csupán csak szép-szelíd apróságok, felbecsülhetetlen emlék- és műtárgyak bukkantak elő.

Hát így került árverésre a csodakép. Így került elő a művész dokumentációjából ismert, de elveszettnek hitt Boldini kép, amely a félvilági Marthe de Floriánt ábrázolja. S így tudunk még ma is hitelt érdemlően bekukkantani a legendás Belle Époque kulisszáiba az évtizedeken át lezárt apartmanról készült képeket szemlélgetve.

Lejegyezte: ebarátnőm

forrás: http://www.pariszigzag.fr/waouh/paris-insolite-secret/lappartement-de-lespace-temps

Látom magam előtt a sok-sok piros féklámpát. Mielőtt óvatosan fékeznék, bepofátlankodik elém egy fekete „hárombetűs„ menőségi faktort egyértelműen bekapcsoló, önmagát fitogtató autós. Vezetője tipikus jobbra bedőlős pozitúrában (hogy mindent jól lásson, és közelebb legyen a váltóhoz :), füléhez szorítja a telefonját. Kicsit aggaszt a dolog, elképzelésem szerint két dolog lehet: fülgyulladása van, és jólesik a készülék melege, vagy a több milliót érő szuper autó büdzséjébe már nem fért bele egy kihangosító. Mindegy. Akárhogy is nézem, érzelmeket, na jó, indulatokat ébreszt bennem. Elnézek jobbra, a bepofátlankodók sávjába. Egy intenzíven cigarettát szívó nőt látok. Vagyis látni vélek. A sok füst áldozatává fog válni viselője, ha így folytatja. Mi van, ha egyszer beragad az ablak fel-lehúzó gombja, és teljesen tönkremegy a központi zár? Gondolt erre már az, aki az autójában cigizik? Miközben ezen mélázok, megnyomja az ablak lehúzó gombját és egy mozdulattal kipöccinti a csikket. Látja, hogy látom. Nézem. Tartom a szemkontaktust. Rajtakaptalak te kis huncut. Nem zavarja. Rágyújt egy másikra. Hah! Egy újabb adófizetőt látok. Megérdemli.

lejegyezte: creaholic

Te érezted már azt, hogy folyton csinálnod kell valamit? Ráadásul lehetőleg gyorsan? Még gyorsan válaszolok egy emailre, még gyorsan bedobok egy mosást, még gyorsan beugrok a postára, gyorsan meglocsolom a virágokat... Hiába van szuper okos mobiltelefonunk, hordozható számítógépünk, tabletünk, hiába lehet az interneten keresztül mindent elintézni, mégsem lett gyorsabb semmi. Volt már olyan érzésed, hogy ugyanannyi, vagy akár még több elintéznivalód van, mint korábban? Én rendszeresen érzem ezt. „Ősszel elmegyek 5 hét szabadságra, és elhatároztam, hogy két-három naponként meg fogom nézni a munkahelyi emailjeimet, hogy amikor visszajövök, rendben legyen minden.” – hallottam valamelyik nap. És akkor hol a nyaralás? Hol a kikapcsolódás? Ismerek valakit, aki még a kórházi ágyáról is képes volt a céges karácsonyi partit szervezni, mert ez az ő dolga.

De akkor mikor van olyan időszak, hogy nem kell csinálni semmit? Mikor tesszük a „semmit”? Találkoztam egy lánnyal, aki elmesélte, hogy, ő képtelen erre. Azt a házi feladatot kapta valakitől, hogy naponta töltsön 5 percet egy kényelmes fotelben, és NE csináljon semmit, csak üljön ott. Azt mondta, ez neki elképesztő nehéznek tűnik. Nem tudom, azóta hova jutott a semmit tevés fejlesztésében, mert a következő lépcső az volt, hogy növelje az 5 percet 10-re.

A maximalizmust valahogy egyre több embernél megfigyeltem a környezetemben mostanában, és magamat is azon kapom, hogy rossz érzésem van, ha úgy fekszem le, hogy nem fejeztem be mindent, amit arra a napra elterveztem. A TO DO listánk pedig mintha egy hosszabb és hosszabb lenne. A héten hétfő este még az ország legészakibb csücskéből autóztam hazafelé, majd szerda reggel váratlanul egy másik városba, ott dolgoztam két napot, és ma újra vissza az otthonomba. Csütörtök este fejgörccsel, hányingerrel és kimerültség érzéssel feküdtem az ágyon, pedig várt még rám egy kellemes sörözés barátokkal. Persze, tudom, ez még mind semmi, van, aki ezt bőven túlteljesíti, vagy még nagyobb távolságokat tesz meg ennyi idő alatt. Nekem már ez is sok volt. A lelkünk valószínűleg nem akarja, hogy túlhajszoljuk (vagy legalábbis az enyém biztosan nem).

Vajon ki hajt minket a maximális teljesítmény felé? És mikor elég? Mikor kapunk annyi visszajelzést a környezetünktől vagy saját magunktól, amitől már tényleg siker érzésünk lesz? A tökéletességre törekvéssel egy ideális állapotot veszünk üldözőbe, de ez soha nem lesz elérhető. Soha nem fogjuk azt érezni, hogy az égvilágon mindent megtettünk, amit lehetett volna. Ez kikövezett út az állandó csalódás felé. 

Mi lenne, ha megelégednék az elég jóval? Ha nem akarnék szuper jó lenni, csak elég jó? Szeretne-e akkor a világ? És én szeretni fogom magamat?

Kipróbálom! Holnap nem fogok semmit sem csinálni! Nem írok TO DO listát, nem takarítok, nem intézkedek, nem megyek el bevásárolni, nem szervezek programot barátokkal. Csak átültetek néhány virágot (de nem gyorsan!), talán kifekszem a napra, olvasok, és este megnézek egy jó filmet (ha lesz kedvem). :-)