selyemgubanc: nosztalgia

A lépcsőház

21:22

Már az utcafronti kapu is olyan ijesztő! Igazi nagy, századfordulós, belvárosi porta. A kilincset is alig érem fel. És ez nem volt másképp ötvenkét évvel ezelőtt sem; - nem nőttem egy centi sem azóta – gondoltam és a rossz érzések ellenére valami mosolyféle bukkant fel itt, belül.

De ez a mosoly csak felszínes volt, szinte kínos vigyor, mert a rossz érzéseim nem akartak visszakozni. Meg volt rá az okom. Temetésről jöttünk éppen. Meghalt a mama. Nem, nem az én anyám, az anyósom volt éveken keresztül, de már egy jó ideje ex-, és nem is szerettem igazán... Elváltunk a férjemmel, én a mamával sem tartottam a kapcsolatot.

A hely akkor is követelte a magáét. Nekem ez volt az első. Ez volt az első belvárosi kapu, amin egy férfival az oldalamon mentem be. Ez volt az első család, ahol hajadonként és menyasszonyra lévendőként mutattak be és ez volt az első lépcsőház, amit szinte kitöltöttem a reményeimmel és rettegésemmel, mert az ajtaját szüzen léptem át – de csak befelé, kifele menyasszony voltam és a legkevésbé sem szűz.

És most ismét itt állok a lépcsőházban és esküdni mernék, hogy semmi nem változott. Itt valahogy megállt az idő. Ugyanazok a kopott lépcsők, a cirádás, kicsit poros vaskorlát, a kanyarok nagypolgári íve és a falakon kiütköző nedvességfoltok. Semmi, de semmi változás. Mintha a sarkokban is ugyanazok az unatkozó pókok szőnék ragacsos hálójukat. Igen, a lelkem legmélyebb zugában ugyanúgy megtalálom az érzéseket is. A visszafojtott izgalmat, a kíváncsiságot, a vágyat és a félelmet. Ahogy becsukódott mögöttünk a kapu, ahogy befordultunk az üvegajtón, ahogy nekivágtunk az első lépcsőfokoknak, ahogy húzott maga után kézen fogva, ahogy elfogyott a levegőm a harmadik kanyarban, a korlát tapintása, a fények játéka, a kulcs a zárban és ezek az idegen zajok, illatok, fénytöredékek egészen másnap reggelig. Féltem. Most is elevenen él bennem, hogy mennyire meg voltam rémülve. Hogy mi lesz?

És mi lett? Semmi. Három boldognak hitt év, egy gyerek, négy nagyon boldogtalan év. Aztán a válási herce-hurca annak minden kínjával. Majd a megszokás, az elidegenedés, a "másélet".

És itt vagyok ismét. Egy emberöltő. Sőt, leélt életek. Eget-rengetőnek hitt pillanatok, és tovaszállt remények.

Hová lettek? Hová leszünk?

lejegyezte egy kedves vendégünk

kép: pexels.com

Sportkarrier, de milyen!

19:00

Már általános iskolában jól látszott, hogy "nagy" sportkarrier áll előttem. Amilyen sportszakkör csak elérhető volt, én mindegyikben részt vettem.

Először a kosarazást próbáltam ki, mert nagyon érdekelt. Igaz, kicsit sem vagyok kosaras alkat, mindig is a tornasor hátsó végen kalimpáltam. Messze nem lehetett zsiráfnak csúfolni, de gondoltam nem minden a termet és fürgeséggel, kitartással kompenzálom mélynövésemet. Néhány év után azonban be kellett látnom, hogy ebben a sportágban hobby szintnél többre nem vihetem.

Aztán a futással próbálkoztam. Futni mindenki tud, vékony voltam és szálkás, ráadásul valami megszállott belső erő hajtott, ha eldördült a kilövés. Rövidtávon minden osztálytársamat lefutottam (a fiúkat is!). Tornatanárunk, nevezzük Sanyi bának, úgy döntött ígéretes futó versenyző válhat belőlem. Én nagyon boldog voltam, mert a kosár után végre megcsillant a remény az igazi sportkarrierre. Tisztességesen gyakoroltam, futottam rövid és hosszabb távokat egyaránt. Aztán rövid idő elteltével elindultunk az első futóversenyre egy szép őszi délutánon. Sajnos nem jutottunk messzire, mert lerobbant a busz. Nagyon csalódott és szomorú voltam, de Sanyi bá nem adta fel, kiálltunk az út szélére és stoppal indultunk tovább. Oda is értünk a versenyre, de későn. A futó versenynek vége volt, már az eredményt is kihirdették. Sanyi bának támadt azonban egy mentő ötlete, ha már ott vagyunk, valami történjen címmel körülnézett milyen versenyszámok vannak még hátra. Talált lehetőségeket, engem a megkérdezésem nélkül benevezett a távol ugrásra.

Távol ugrás ???? Ezekkel a rövid lábakkal, amik nekem vannak??? De hát én nem is tudok távol ugrani! Azzal azonban nem lehetett vitatkozni, hogy ha már itt vagyunk, próbáljuk meg, mit veszíthetünk. Összeszedtem hát magam, és tudjátok az a belső erő, amit említettem ott volt belül, nekifutottam hát és óriási lendülettel, a sportágra jellemző fortélyokat nem ismerve ugrottam egyet. Kalimpáltam a levegőben, a testemet valahogy előre engedtem, fogalmam sincs hogyan de fejjel előre a távolugró homok láda szélébe érkeztem és sikerült szó szerint a fűbe harapnom. Óriási nevetés és tapsolás közepette feltápászkodtam. Sanyi bá érkezett rá nem jellemző módon lelkendezve, hogy az eredményem érvényes és nem is akármilyen. Ez az ugrás a 3-dik helyet jelentette. Nyertem egy bronzérmet! Ezekkel a rövid lábakkal! Én! A futóverseny helyett...

Elképzelhető, hogy ez az élmény is hozzájárult, hogy bátor, kísérletező egyéniséggé váltam, sok mindenbe bele merek vágni és csak akkor mondom, hogy nem tetszik, vagy nem tudom, ha már kipróbáltam. Mert sohase lehessen tudni, lásd távolugrás 3-dik hely fent :)

lejegyezte: sziluett

"Vallat a múlt..."

19:45

Mindenki emlékezik. Ez a trend! Mindenki digitalizálja és közzé teszi a régi fotóit. …és nekem egy zeneszám refrénje jár a fejembe: „Hol az azén, aki a Holdon volt?/Odáig létrát barkácsolt?/ A fotón még ott volt,/Még ott volt…” (Anna and the barbies : Anem / Polaroid (Anna Frenk naplója))

Valahogy olyan gyorsan elszaladt ez a 10-15-20 vagy még annál is több év, és most itt állunk, mi, akik ott a képen még hittünk a jövőben és akartunk valamit. Mi, akik akkor tisztán és élesen láttuk a jövőbeni önmagunkat, ahogy megvalósítjuk - sőt túl is szárnyaljuk - az álmainkat. Mi, akik merészek voltunk - kicsit vadak is tán -, és elég vagányak ahhoz, hogy elengedett kézzel rontsunk neki a nagybetűs életnek. Mi, akikben volt erő ahhoz, hogy sodorjuk magunkkal azokat, akik bátortalankodtak, vagy óvatosan tapogatóztak volna. Mi, akik figyeltünk a mellettünk lévőkre, akik törődtünk egymással és szerettünk – igen,
szerettünk ~~első vérig~~. Mi, akiknek nem az volt még a fontos, hogy mindenki megtudja mi van velünk, hanem az, hogy megéljük és érezzük az életet.

És most csak nézegetjük, szelektáljuk a régi képeket. Fintorgunk, kuncogunk és találgatjuk a képen szereplő személyek kilétét, a helyszínt, az eseményt és a pontos időpontot. Ringunk a retro hullámhosszán a kellemes biztonságos megélt jelenben, úgy hogy már az a jövő is rég elmúlt.

Most már csak az a kérdés, hogy ott vagyunk-e, ahová a Holdbéli énünk odaálmodott, és hogy ugyanazok vagyunk-e, aki ezt a merészet álmodta egykoron. Nehéz kérdések. És még nehezebb a szembesülés a válasszal. Mert az én válaszaim, mindkét kérdésre, nemlegesek.

Tudom, hogy nem vagyok ott, ahová álmodtam magam. Valahol letértem és szem elől veszítettem azt a célt. Pedig onnan olyan egyenesnek tűnt az út, és el is indultam volt. El én! Eltökélten és az államat akaratosan előreszegve meneteltem előre. De útközben adódtak csábítások és lehetőségek, amiknek nem tudtam ellenállni és voltak akadályok, amelyeket meg kellett kerülni, mert valahogy ott és akkor képtelen voltam átugrani, s ahhoz meg végképp nem voltak elég vonzóak, hogy megmásszam őket. S mindez eltérített. Előbb csak néhány fok volt az eltérülés, aztán nyílt az olló, és most már azt sem tudom pontosan megmondani, hogy hová is álmodtam magam. Csak rémlik, hogy nem ide és nem így. De nem bánom. Hálás vagyok minden megélt és kihasznált lehetőségért, áldás volt minden csábítás, amitől több lettem és tudom, most már tudom, hogy az akadályok is a javamat szolgálták. De ezt ugye nem lehet előre látni még a legélesebb ifjúszemmel sem.

És nem, nem vagyok ugyanaz. Bár szeretném, és gyakran el is hiszem, hogy nincs változás, de - sajnos vagy nem sajnos - más vagyok. Nem tudom megmondani, hogy jobb vagy rosszabb, talán nem is kell dönteni. De emlékszem - vagy legalábbis emlékezni vélek - arra az énre, a Holdon ülőre. Emlékszem a szenvedélyességére, az igazságigényére, a kihíváskeresésére, a küzdeni tudására, a szelídségére, a félelmeire és a bánataira. Azt hiszem, hogy emlékszem. Látom magam, ahogy ülök a tábortűz mellett a teliholdnál és lesem az égbespirálozó tűzcsillagokat, hallom ahogy dúdolok halkan a többiekkel és arra gondolok, hogy ez a pillanat örökre megmarad, majd akkor is, amikor oda érek ahová a sziporkák tartanak, ahová álmodom magam: a Holdra.

De ez az emlék, egy újabb kérdés lavinát indít el: hogy állok most az álmaimmal? Hiszek a jövőben? Akarok még valamit? Honnan szeretnék majd szemlézni évtizedek múlva? Ki és honnan fog majd ide visszanézni rám?

Vajon?

lejegyezte: ebarátnőm

Ügyek, barkák, bolondok

18:45

Itt a tavasz!

Megint:D

Nyílik, virágzik, tobzódik… és nem hagy békén. És ha maga a tavasz nem lenne elég, még a húsvét is a nyakunkba szakadt. Azt sem tudom hová kapjam a fejem, épp mivel ügyködjek – de tényleg! Mire figyeljek inkább?

Takarítsak ki? A lakásban? Szóljon a tavaszi nagytakarítás ablakot-ajtót suvickoló, szekrények mögötti porcicákat elsöprő, húsvéthoz illő szimfóniája? Vagy inkább magamban tisztogassak? Természetesen figyelve a test-lélek-szellem egyensúlyára: tisztítókúra – életvezetési-tanácsadás – webinárium? Vagy mindezt összefoglaló tavaszi-csend-kúra? Esetleg egy kis feltöltődős jóga-elvonulás? Vagy csak változtassak a családi étrenden? Iktassam ki a jó kis téli melegítő zsíroskát és csempésszem be a roppanós zöldet, a friss pirosat és pezsdítő sárgát? Hiszen minél színesebb, annál teljesebb – hm?
Nem ezért bolondulunk mindannyian a húsvéti piros tojásért? Vagy ne! Ne is azt! Inkább cseréljem le a téli ruhatárat nyárira? Mossak, vasaljak, hajtogassak, moly-irtózzak és dobozoljam be a vastag télit, majd tegyem ugyanezt, csak fordított sorrendben, a lenge nyárival? Vagy hagyjam még ezt, mert az időjárásról, ugye, jót vagy semmit. Inkább csak tegyem el a sífelszerelést, szánkót, korcsolyát és kotorjam elő a teniszütőt, a rollert és a görit. Na és a kert? Az is lerúgta magáról a téli fazonját, kapáért, gereblyéért kiabál. A barkák csak úgy integetnek, gyümölcsfák metsződnének, a száraz ágak elmennének, a hagymások kikelnének, az egynyári magok pedig karóval-spárgával kijelölt ágyikójukért rikoltoznak. Még jó, hogy nincs baromfi. Hogy lesz így nekem kis-háztáji vagy kedves-bájos előkert, ha nem teszem oda a két kis kacsómat. Tovább is van, mondjam még?

Vagy vegyem egyszerűre a figurát: rendeljek egy takarító és egy kertész brigádot – nekik is meg kell élni valamiből alapon –. Én meg csak ugorjak be a kozmetikára és a hajszobrászhoz szépülni. Esetleg zsákoljam a hordatlan ruhákat – a jótékonykodást sosem késő elkezdeni ! – s így majd shoppingolhatok is egy jót… és rendeljek valami klassz heti minden-mentes menüt a családnak egy menő helyről?

Fura, hogy valamennyi pénzért, szinte erőfeszítés nélkül, be tudnék fordulni tavaszba. Azt, amivel annak idején családi összefogással is legalább egy bő hónapig elvoltunk, mi – az én gyerekkoromban már nagyon is városi népek, s ami a nagyszüleimnek szinte három hónapjába került, most sitty-sutty megvan; szinte csettintésre.

Akkor miért van mégis az az érzésem, hogy valamiről lemaradok? Eh, bolondság!

Vajon a mi unokáink hogyan tavaszodnak majd?

lejegyezte egy kedves vendégünk

A megérdemelt jutalom

20:27

Gyerekkoromban mindig szomorúan vettem tudomásul, hogy beköszöntött az ősz. Véget ért a nyári szabadság, a boldog barangolások ideje és jöttek a tantermi kötöttségek. Úgy éreztem, hogy mindig esik, hideg és sötét van.

Mára vagy az őszök lettek naposabbak, színesebbek, illatosabbak, vagy bennem változott valami. Egyre inkább érzem, amit drága Nagyikám mondott mindig: "Kislányom, az ősz nem az elmúlás időszaka, hanem a megérdemelt jutalomé, a betakarításé." Ő már csak tudta, földműves volt, igazi parasztasszony, a szó legnemesebb értelmében. Az évszakok körforgása szerint élt, tavasszal és nyáron keményen dolgozott, hogy aztán ősszel learathassa munkája gyümölcsét, télen pedig jutott idő az oly nagyon szeretett hímzésre és olvasásra is.

Gyerekként a nagy munkákban, mint a krumpliszedés vagy a kukoricatörés, csak tessék-lássék módon kellett részt vennünk. Szoktuk a munka ízét, szaladgáltunk a friss levegőn, hogy aztán a nap végén jóízűen fogyasszuk el a szokásos menüt: ilyenkor bableves került az asztalra oldalassal, utána pedig almás vagy szőlős lepény, az elmaradhatatlan birsalmaszósszal. Nagyi ilyenkor mindig a porcelán étkészletet vette elő, hiszen a betakarítás az ünnepek közé tartozott.

A kisebb munkákba azonban gyakran bevont Nagyi, együtt szedtük le a fáról a szilvát, almát, hogy aztán befőtt vagy lekvár formájában üvegekben sorakozzanak a kamra polcain. Ilyenkor ősszel valahogy otthonosabb volt a kis ház, talán mert gyakrabban lengte be a konyhát édes, gyümölcsös sütemény illat, vagy mert mindig volt az asztalon frissen szedett őszirózsa csokor.

Ahogy múltak az évek, egyre csökkent a krumpli és kukorica földek mérete, míg végül csak a gyümölcsfák maradtak. De Nagyi töretlenül töltögette az üvegeket és sütötte a finomabbnál finomabb lepényeket. Egyetlen szem gyümölcs sem veszett kárba soha. Egészen az utolsó őszig, amikor a birsalmát már senki nem szedte le. Az ősz végül mégis az elmúlás ideje lett...

Három éve már, hogy nincs velünk, és ilyenkor ősszel különösen sokat gondolok Rá. Sajnos a birsalma szósz receptjét nem tanultam meg, de tegnap már egész jól sikerült a szőlős lepényem, hétvégén pedig elültettünk néhány alma és szilva fát. Még kell néhány év, mire termőre fordulnak, addig pedig jól felöltözünk és indulunk a lányokkal a közeli erdőbe gesztenyét és csipkebogyót gyűjteni. Nekünk most ez a betakarítás.

De előtte még gyorsan megbeszélem az őszirózsáimmal, tartsanak ki, hogy november 1-jén oda tehessem őket a mécsesek mellé.

lejegyezte:felhőjegyzet

Majd ha itt a 98...

17:32

Nem is olyan régen a boltban elcsíptem egy beszélgetést:

"98 éves lesz. 17-ben született.

Édesem!!! És mit veszel neki?

Megmondom, de el ne szóld magad előtte!

Dehogy! Na, mondd már!

Máray válogatást. Nagyon fog örülni…"

Közben eltávolodtak, nem hallottam őket többet, de mosolyogva néztem utánuk, mert eszembe jutott az én mamám, aki szintén szép kort élt meg, 99 évet.

De nem csak Mama jutott eszembe, hanem az is, hogy milyen irigylésre méltó az, ha valakit a 98. szülinapján Máray válogatással lepnek meg. Mert ezek szerint még mindig olvas. Még látja a betűket, felfogja az értelmüket, még gyönyörűségét leli a könyvekben. És nem utolsó sorban figyelmes rokonok és barátok veszik körül.

Aki most közelít a 100-hoz, egy jóval másabb világban élte le élete nagy részét. Nem volt az élelmiszerekben annyi műanyag, a levegőben annyi szenny, a szervezetben annyi stressz, a lélekben oly sok meghasonlás, a szívekben akkora űr. Nehéz idők voltak azok, sokszor nehezebbek is, mint napjainkban. Mégis volt idejük felfogni, feldolgozni, megosztani egymással – nem a neten, hanem személyesen - és ÉLNI, ahogy kell.

Mára felgyorsult a világ. Ebben az eszeveszett információáramlásban csak kapkodjuk a fejünket. Kinek van ideje rácsodálkozni pozitív dolgokra, amik nem feltétlenül praktikusak, csak öncélúan szépek? Van még időnk a gondolatokra, a művészetre, a másik emberre? Az élelmiszerekben ki tudja manapság pontosan, hogy mi van, a környezetünkben talán jobb is ha nem tudjuk, hogy mennyi a szenny. A stressz hű kutyaként követ minket. Gyermekded lelkünk sokszor meghasonlik. A gyógyszeripar legálisan vegyszerekkel kezeli a testi problémánkat, az alvilág illegálisan ugyanazzal a lelkit. Állítólag nő az átlagéletkor, de ez mennyire jelent minőségi életet?

Majd ha megéljük a 98. születésnapunkat, vajon mi érdemesek leszünk egy Máray válogatásra? Fogunk olvasni és örömünket leljük majd benne? Lesz, aki figyel ránk és tudja, hogy mivel szerezhetne örömet nekünk?

Remélem igen.

lejegyezte kedves vendégünk, Piros Évi

Szép dilemma

21:09

Szabadság

19:20

Mindig ez a várakozás. Egész életünkben csak várakozunk. Hol türelmesen, hol türelmetlenül. Egy biztos: minden ember egész évben a nyarat várja a legjobban, hogy eltölthesse jól megérdemelt pihenését, a szabadságát.

Várjuk a júniust, mert mindjárt vége van a sulinak. Gyermekként vágyunk az elvárások nélküli, játékokkal teli szabadidőre. Emlékszem gyerekkoromban azokra a hosszú hetekre, amikor testvéreimmel a közeli erdőben bicikliztünk, süvített a szél a fülünk mellett a sebességtől. Szabadnak éreztük magunkat, megszűnt az idő, csak a játék és az új bicikli útvonalak felfedezése volt a fejünkben, ami elképesztő nagy fantáziát, szinte megélt meseszerű élményeket hozott. A kis domb, amire feltekerni egy váltó nélküli Tacskó biciklivel nem kis kihívás volt.
Ismertük szinte az összes fa odvát, azokat a fákat amikre fel tudtunk mászni, ismertük a kis erdő minden egyes szegletét. Az erdő közepén álló teniszpálya mellől „jófejségből” szedtük össze a kiütött teniszlabdákat, amiért mindig kaptunk egy kis limonádét. Ezen apropóból kezdtünk el kupakokat gyűjteni, majd még többet és még többet. Aztán elkezdtük rendszerbe rakni. Tonikos kupakot a tonikoshoz, limonádésat a limonádéshoz, és így tovább. Végül már a teniszpályánál dolgozók is segítettek, nekünk gyűjtötték a kupakokat. Több száz darabos gyűjteményünk volt. Féltett kincsként őriztük hosszú éveken keresztül.

Azért az erdei létben való féktelen robogás sem mindig veszélytelen. Néha volt egy kis horror is, amikor Nudli bácsi (felnőtt fejjel azóta sem értem, hogy lehet valakinek ez a beceneve?) az erdőőr, rendszeresen megfenyegetett, hogy kilyukasztja a gumijainkat. Ekkor iszonyatosan megijedtünk, de iszkiri közben, kipirultan, hangosan nevetve léceltünk le a dombról. És mi ettől voltunk boldogok akkor. A közösen megélt cinkosságoktól, a közös élményektől, amitől megszűnt a világ és az idő körülöttünk. Szabad, elvárások nélküli, igazi gyerekeknek érezhettük magunkat. Felhőtlen, száz százalékosan megélt hetekben volt részünk.

A gyerekkori élményeim adtak okot arra, hogy elgondolkozzam felnőttként, mi az a tevékenység, ami ilyen felhőtlen, szabad és időtlen élményt ad. Számtalan helyzetben érzem jól magam, de azt, hogy megszűnjön körülöttem a világ, és elfelejtkezzem minden dologról, amiben nap mint nap élek, nem tudok felmutatni. Jó lenne egy kicsit ilyen módon újra gyereknek lenni, maradni.

Életem egyik küszöbén így negyven felé keresem azt az érzést, ami akkor megadatott, részem lehetett benne. Ha megtaláltam, újra jelentkezem :-).

lejegyezte: creaholic

A lépcsőház

Sportkarrier, de milyen!

"Vallat a múlt..."

Ügyek, barkák, bolondok

A megérdemelt jutalom

Majd ha itt a 98...

Szép dilemma

Szabadság

Kapcsolat

Írások szerzők szerint

Facebook

Népszerű bejegyzések