selyemgubanc: mosoly

Mire képes egy lap?

19:33

Te még írsz karácsonyi lapot és feladod a postán? – kérdezte egy ismerősöm, és némi hüledezést véltem felfedezni a hangjában. Vannak még nagynénik a családban, akiknek hagyomány, hogy küldök. Nem hívogatom telefonon őket, hisz mindenki mással van elfoglalva ilyenkor, a világhálóra pedig nem csatlakoztak föl, így ott nem küldhetem a jókívánságokat. Hát maradt a hagyomány. A címlistára felkerültek a barátnők is, mert - úgy gondoltam - mégiscsak személyesebb, ha ilyen úton-módon kapják meg az üdvözlést és sok puszit.

Mikor kisebbek voltak a gyerekek, saját kezűleg készített lapot küldtünk, megrajzolva, kiszínezve, ragasztva, csillámporozva. Később izgalmas és szép idézeteket vadásztam, hogy a lap legalább érdekes legyen, ha már nem saját kezűleg készített. Lehetőleg aranyszínű tollat is beszereztem ez alkalomra. Az utóbbi években saját verseket fabrikáltam, hogy ezzel tegyem egyedivé őket.

A kollégáim cikizni kezdtek, látván, hogy előkerültek ismét a lapok és töröm a fejem, idén hogy is kezdjek hozzá. - Negyven év múlva már csak egy postaláda lesz fenntartva az országban, az is a te kedvedért! – húztak vele. – Majd kivonul a híradó stábja és te botra támaszkodva reszketeg hangon elmeséled nekik, mi is ez a szép hagyomány, amit már csak te ápolsz.

Szerencsére ellent kellett mondanom nekik. Van olyan barátnőm, aki szintén rákapott a karácsonyi lapok küldésére és olyan gyönyörűségeket kapok tőle, hogy a lakásnak is méltó dekorációjává válik. A másik pedig nevetve hívott föl februárban, hogy most szóródott ki a képeslapom borítékjából a sok kis csillogó hópehely- fenyő- és csillagforma, amit decemberben nem vett észre, de most olyan csiklandós jókedve lett tőle. Azt is elárulta, hogy kedvet kapott.

És tényleg! Tavasszal és nyáron is érkezett egy-egy színes lap tőle, idegen tájakkal az egyik oldalán, a másikon tájékoztatással, hogy merre jár a világban, milyen az idő és - ha röpke időre is, de- gondol ránk.

Lejegyezte: Vica

A brifkó

18:24

Tíz évvel ezelőtt találtam rá az irodám mosdójában egy hétköznap reggel. A tartalma vastag volt: két horvátországi családi nyaralás futotta volna belőle a szokott helyünkön. A kísértés nem tartott sokáig, mert egyrészt szeretek jót cselekedni, másrészt nyugodt alvással tölteni az éjszakáimat. Meg sem vártam, míg jelentkeznek érte, biztosan tudtam a tulajdonosa kilétét. Csak ő volt ott aznap reggel, és a pénz mellett lévő névjegykártyák mind ugyanahhoz a városhoz kötődtek, ahonnan az úr érkezett. Sikerült elérnem a titkárnőjét telefonon, aki végtelenül hálás volt, később vissza is csörgött, hogy ki voltam én név szerint. Ezt a hívást már a délutános kolléganőm fogadta, akivel azt is közölték, hogy az illető úr nagyon hálás lesz. Hát nem volt. Titkon arról ábrándoztam, hogy
egy kevéske zsét juttat majd nekem hálája jeléül a visszaszolgáltatott szép összegből, abból pedig veszek ezt – azt, megjutalmazván önmagam. De az úr nem hagyott ott semmit, sőt mikor pár hónappal később újra nálunk járt és személyesen találkoztunk, rebegett valami köszönöm-félét ugyan, de még egy doboz bonbonra sem futotta a nagy hálájából. A férjem kinevetett, minek bosszankodom, ha már egyszer a becsületesség mellett döntöttem. Rájöttem: igaza van! S mivel az élettől sorra visszakapjuk a dolgokat, a jót is, a rosszat is, be is indult a gépezet.

Ugyanazon irodában dolgoztam még, mikor egy felbőszült ügyfél magából kikelve szidta a szolgáltatásunkat. A kolléganőmmel türelmesen meghallgattuk, igazat adtunk neki és megoldást kerestünk a problémájára. Az úriember egyszer csak eltűnt, de negyedóra múlva már egy tálca sütivel érkezett, szánva-bánva előző fellépését.

Figyelmetlen voltam a pénztárnál a boltban és több pénzt adtam, mint kellett volna. A fiatal pénztárosnő rögtön visszaadta a fölösleges bankjegyet. A kürtős kalácsos nénink, aki hetente egyszer jár hozzánk, egy hét elmúltán a kezembe nyomta az étkezési utalványaimat, amelyek olyan friss nyomtatásúak voltak, hogy összetapadt három is. Tudta, hogy az enyém volt, mert csak én fizettem azon a napon ilyen formában. A fiam háromszor is elhagyta az igen jó márkájú kötött sapkáját, ami aztán mégis visszakerült, mert a különböző hipermarketek recepcióján mindig leadták a becsületes megtalálók.

Mindeközben rászóltam a pizzás pultnál álló srácra, hogy fele annyi összeget számlázott, mint kellett volna. Az ELMÜ ügyfélszolgálatán egy jó könyvvel felszerelkezve tűrtem, hogy többször is hívjanak, majd újra várnom kell. Közben szomorúan szemléltem, hogy milyen feszült a sok ideges ügyféltől a pult túlsó oldalán dolgozó kismama. A jutalmam mégsem maradt el: „Maga milyen türelmes!” – mosolygott rám, mielőtt mindennel végeztünk volna.

Egy hónapja elhagytam az arany karkötőmet az ebédlőben. Némi kutatómunkával meglett, csak a kapocs nem. Másnap reggel ott várt az asztalomon a kapocs. A biztonsági őröktől kérdezte meg a takarítónőnk, hogy ki hagyhatta el. Nem akarta elfogadni a nagy tábla csokit, de meggyőztem róla, hogy a gyerekei bizony örülni fognak ennek.

Ha látom, hogy valaki csak egy-két dolgot hoz a kosarában és a pénztárnál mögém kerül, előre engedem, hogy ne kelljen az én nagy bevásárlásomat kivárnia. És lőn csoda, engem is előrébb vezényeltek már ugyanilyen okból kétszer is.

Mert a figyelmesség működik. Oda és vissza.

lejegyezte: Vica

Boeing, Boeing – színdarab ajánló

20:04

Az idei színházi évadban a Thália színház lett a kedvencünk. Azért a Thália, mert vicces, vidám, lendületes, fordulatos, látványos darabokat játszanak és szerintem nagyon jól csinálják, amit csinálnak.

Mostanában a komoly, gondolkodásra ösztönző, szívfacsaró darabok helyett inkább a kikapcsolódást nyújtó, laza, vicces színházi élményekre vagyunk fogékonyak. A hétköznapok darálója után valami olyan kell, ami az agyat az űrbe lövi és ellazít, kikapcsol, feltölt. A Tháliában a mi igényeinkhez tökéletesen passzoló, zseni előadások vannak.

Ajánlom mindenki figyelmébe, aki
szeret nevetni és hozzánk hasonlóan egy laza kikapcsolódásra vágyik, a Boeing, Boeing – leszállás Párizsba vagy a Rövid a póráz előadásokat. Egy zúzda munkanap után felüdülés a léleknek, bár megterhelő a rekeszizmoknak. Aki komolyabb hangvételű művészeti előadásra vágyik, annak nem ajánlom a fentieket.

A darab Párizsban játszódik, Bernard a házvezetőnőjével és felváltva 3 csinos légiutas kísérővel "él" együtt. Menyasszonyai mellett még egy régi iskolatárs is belecsöppen a menetrendbe. Itt kezdődik minden bonyodalom.
A Boeing, Boeing parádés szereposztásában Molnár Piroska is feltűnik. Alakítása fergeteges. Alig vártuk, hogy feltűnjön a színen és elkápráztasson minket a játékával. Minden vicces amit csinál, amit mond, ahogy mondja. Imádtuk. De a többi szereplő is kitett magáért: Pindroch Csaba az egyik főszereplő, aki az egész bonyodalom középpontja, Vida Péter, aki elképesztő tehetség és lehengerlő a játéka ebben a darabban, Schell Judit, Gubás Gabi és Tóth Eszter, akik a légiutas kísérők, szépek, naivak, ahogy annak lennie kell. Egyszóval mindannyian szuperül alakítanak. Egészen elhiszi az ember, hogy ez a sok bonyodalom és kavarodás ott és akkor történik.

Az év végi forgatagban ha tehetitek, szánjatok időt a színházra és válasszatok egy jó kis darabot!Érdemes jó előre gondolkodni, mert a Tháliában egyik napról a másikra nem igazán lehet jegyet kapni, a decemberi előadásokra is már csak néhány egymás mellé szóló jegyet csíphetünk el.

Jó kultúrálódást! :)

lejegyezte: sziluett

Őszi szünetre gubancoló

18:29

Kedves szülőtársaim! Anyukák, apukák, nagymamák, nagypapák, nagynénik, nagybácsik, bébi- és nagyobb gyerkőc szitterek, esetleg jóságos szomszéd nénik, valamint egyéb, gyerkőcöket tényleg bíró, felvigyázó és hasonló 7-nél is több próbát kiállók figyelmébe ajánlás, szeretettel az őszi szünetre:

Közeledik a fent említett, gyerkőcök által hőn várt, más egyéb korosabb felnövőknél talán kevésbé lelkesen áhított, őszi szünet, amikor is gyerkőcök isiből, oviból kiszabadulva, megpihenhetnek, ellazulhatnak, miegymás módon lenyugodhatnak.

Gondoljuk mi.

Mármint szeretnénk, ugye.

A valóság azonban ennél pötit árnyaltabb. Nagy nyugis megpihenés helyett (nem részletezve a „Jesszusom, most ki vigyázzon rá? Marika néni nem ér rá! Anyád tényleg nem tud jönni? Honnan a túróból akasszak le még szabad napot, ha az összes sem elég Karácsonyra sem”… és egyéb tűnődni, merengeni és feszülgetni valókat), valójában az alábbiak várhatóak: rohangálás, hangoskodás, nyüzsgés, jövés-menés, rendetlenség-rakás, aztán még annál is nagyobb rendetlenség-rakás, majd "anyaaaa, hol van a.... (tetszőlegesen behelyettesíthető végtelen számú lehetőséggel), továbbá, anyaaaa! bírkózzunk-fogócskázzunk-párnacsatázzunk!, gyere-gyere-gyere-gyere!, anyaaaa, hol vagy?, nézd-anya-anya-anya-nézd!, látod-anya!, figyelj-anya! és számtalan egyéb formájú anyázások és szeretet megnyilvánulások.

Kinél mi, ennél kevesebb, vagy ennél is sokkal több, hangosabb, zajosabb, rendetlenesebb – egyszóval még annál is gyerkőcösebb megnyilvánulások, jelenlevések és önfeledt létezni vágyások.

Mi megkaptuk már párszor, hogy gyerkőc mintha kissé hiperaktív lenne. Nos, ragaszkodom hozzá, hogy nem. Más gyerkőce persze lehet, hogy az, ha szülője, orvosa, tudora és egyéb nagyon értője és gyógyásza feltétlen ragaszkodik hozzá. De hát azt én sem tudhatom – ugye , lévén én a saját utódommal élek együtt, nem máséval, így aztán eme kiskorúra szűkül szülői (értsd: elfogult, sőt, még annál is sokkal elfogultabb rá-, vagy épp rá-nem-látásom), de ha már egyszer így alakult, akkor tényleg vállalom, hát ez van: márpedig az én ivadékom, nem és nem hiperaktív.

Részben, mert nem hiszek olyan baromságban (bocsi), mint hipearaktivitás (legföljebb nem jól kezelt, unatkozó és igenis mozogni, felfedezni vágyó gyerek, mivelhogy gyerek és így működik), másrészt, mert figyelemzavar, mint olyan konkrétan nálunk nincs jelen, legföljebb figyelem-tobzódás, lévén, annyi érdekes dolog van a világon.

Mindenesetre azt el szoktam ismerni, hogy gyerkőc szuperaktív. És így azért mindjárt más, nem igaz?

Nos, ezekkel a gondolatokkal kívánok mindannyiunknak szép, kellemes, nyugodt és miegymás úgyis kivitelezhetetlen, de remélhetőleg jó kedvű, vidám, szeretetteljes, tehát szuperjó gyerkőcös őszi szünetet!

lejegyezte kedves vendégünk, Járai Judit

Pékség mesék - A biciklis hölgy

19:33

Ma egy idősebb hölgyet mutatok be nektek, aki biciklizik.
Ez még így magában nem is lenne különleges dolog, hiszen itt, a kisboltom környékén a nyugdíjasok nagy többségének kétkerekű a járműve. Van, aki pusztán szállító eszköznek használja a járgányt és ezen tolja a bevásárolt holmikat, némelyek pedig a kondíciójukat is karban tartják vele, és tekernek.

Nos, az említett hölgy is biciklis, de ő azért nem mindennapi eset, mert Alzheimer kórban szenved. A kedves néni egész felső teste folyamatosan remeg. Reszket a keze, a feje, rázkódik a válla és a mellkasa. Azt gondolhatnánk, hogy na ő, biztosan tolja a biciklit, s így próbálja magát egyensúlyba tartani. Hát nem! Ő felül a biciklire. Amikor először
szembesültem ezzel a ténnyel, kimentem az üzletből és percekig figyeltem az utcán bicikliző, távolodó alakját. Másodjára megkérdeztem, hogy miért nem tolja inkább az a járgányt, de értetlen arckifejezését látva legszívesebben vissza is vontam volna a kérdésemet, ha tehettem volna. Persze, a következő történetével engem igazolt, amikor elmesélte milyen nagyot esett nem rég. Az utcájukba kanyarodva neki hajtott egy ott parkoló autónak. „Ott nem szoktak autók állni!” Szerencsére nem történt komolyabb baj. Az álló autóból kipattant egy fiatalember, és azonmód felnyalábolta – és a néni nevetve mesélte, hogy milyen nehezen tudta megnyugtatni a kedves segítőjét, hogy nincsen semmi gond. Megütötte ugyan a karját, ami másnapra nyilván be fog lilulni, de amúgy kutya baja, igazán nem kell mentő ide.

Családjáról is kérdeztem, mit szólnak az akrobatikus mutatványához? Persze, magamból indultam ki, arra gondoltam, hogy milyen állandó sokkban tartana engem anyukám, ha ő is ilyen mutatvánnyal állna elő nap mind nap. És láss csodát! A biciklis hölgy lánya sem örült ennek a merész produkciónak. Fel is ajánlotta, hogy inkább majd hetente bevásárol édesanyjának, de a néni nem kért belőle. Talán makacsság, talán önfejűség, függni nem akarás az oka a segítség elutasításának. Ki tudná megmondani? Szerintem, mint annyi idős ember, az én biciklis hölgyem is szeret emberek közé menni, régi történeteket mesélni, beszélgetni, egyszerűen érezni, hogy még tagja a társadalomnak.

És ez így is van jól!

Kedves olvasóim, vigyázzunk rájuk!

lejegyezte: Tintaflinta
a kép CC

Iskola!!!

19:32

Nos, megvagyunk! Még - úgy tűnik -, jól megvagyunk.

Túl vagyunk az első héten az iskolában. Minden volt ebben kérem szépen! Minden, ami egy tisztességes nebulóval megeshet. Volt korán kelés - sok-sok nyüszögéssel és későn fekvés - pajkos kuncogással és persze korán fekvés – némi panasszal és későn kelés - eszeveszett vágtával. És volt bevásárlás hossssszzzzúúúúúú listával és füzet-könyv borítás elég sok ragaccsal.

Aztán volt szoci-fogi ollóval, snicerrel, nyomdával, tollal, ceruzával. Persze, egy másik hasonlóan lélekölő jellegű tevékenység, amit a nebuló anyja nagy-nagy odaadással és szeretettel hipp-hopp elvégez, az a nevek beírása mindenbe, ami mozdítható, és ami nem mászik magától a gyerek után. Hiába minden igyekezet és odaadás!
Már elindult a vesztesség listánk is egy tornapólóval… Sebaj, kapunk is! Van már focis kártyánk több mint(elég) húsz. És lyuk a nadrágon, meg a zoknin. Aztán van már napi uzsi a táska minden zsebében – szétkenődve, maszatolva, sőt pénteken előbukkant egy a hét elejéről is – kicsit már penészkésen. Szóval van nekünk… De elcsattant már az első csók és az első pofon is, és volt gyomorba öklözés és csúnya beszéd (az iskolában mindenki így beszél anya, onnan tanulom!). És volt pofára esés, de konkrétan! - példázva az iskolai túlterhelést -, amikor a gyerek előbb a szerdai órarendnek megfelelően bepakolt táskát tette ki az autóból és az maga után rántotta az ártatlan, alig huszonhat kilós, lelkes elsőst...

És van új barátunk, akinek tartjuk a zsepit, ha vérzik az orra és van nembarátunk, aki ránk nyitja az ajtót a mellékhelyiségben – bár megígéri, hogy nem fog ilyet tenni. És van csillagunk, abból három, és nyuszink és szívecskénk és mosolygós arcocskánk is néhány. Fekete pontunk viszont nincs – bár a tanító néni elmondta, hogy az amúgy is a szülőknek szól, és olyankor kapják, ha nem hegyezik ki a ceruzát… Hát mi szorgalmasan hegyezünk… Hegyezzük a ceruzákat és a fülünket, hogy le ne maradjunk semmiről! Ez az iskola!

Nos, megvagyunk! Még úgy tűnik, jól megvagyunk!

lejegyezte: ebarátnőm

Az elveszett virágkötő

21:53

Trolira fel!

20:15

Busz, troli, villamos vagy metró... Melyiket szeressem? Imádok tömegközlekedni. Egyrészt mert zöldebb, mint az "egy ember - egy autó" felállás, másrészt ott mindig van valami izgalmas történés. Ok, legyen a legutóbbi troli-élmény.

Esett az eső. Van ilyen Budapesten. És olyan is van, hogy nincs fedett várakozó kialakítva. S ilyenkor ott áll meg az ember lánya ahol tud. Mert ha járdaszegélyhez közel várakozik türelmetlenül, akkor alulról fröccsentik rá a vizet az autókerekek, ha óvatosan a kerítés mellé húzódik, akkor a kert fáiról csurog a nyakába az extra áldás – lehet választani. Végre megjött az 52-es troli. Szinte vágni lehetett a párát az utastérben. Biztosan ezért voltak képtelenek az utasok tájékozódni. Hiába volt kiírva mindenhová, hogy felszállás az első ajtónál, a másik kettő meg szinte kiabált, hogy leszállni itt; a felszálláshoz mindenki a hátsó ajtókhoz sorakozik, míg az első ajtónál tömött sorban türelmetlenkedtek a leszállni vágyók. Feljutottam. Dohogtam tovább. Minden és mindenki csöpögött. Csodák csodája
pont megüresedett egy hely a vezető mögött és lehuppantam. Néztem az eső áztatta várost. Tisztult. Ráfér - gondoltam.

A következő megállónál ismét akadt egy szabályosan, az első ajtón, felszálló utas. Mellém ült. Egymásra néztünk szinte cinkos pillantással. Kedves öregúr, csintalan kék szemekkel, vidám nevető ráncokkal. „Micsoda köpeny” - kezdte az ismerkedést. Rámosolyogtam, most már szinte ismertük egymást. „Az a zseb ott, minek?” - kérdezte kicsit bizalmaskodón az esőköpenyem elején lévő erszényszerű zsebre mutatva. „Abba hordozza a nyertes szelvényét? Hallotta? Valaki megnyerte az ötöst. Maga volt az?” - bizalmaskodott tovább. „Nem. Nem én voltam az. Jó lenne, ha itt lenne a zsebemben, de ebbe csak a köpenyt lehet belehajtogatni, s most pont üres.” - válaszoltam. „Örülne neki, ha megnyerné?”- kérdezte. -„Boldogabb lenne?” „Én épp boldog vagyok.” - mondtam neki. „Én is!”- kacsintott rám! „Én is boldog vagyok! Képzelje, három éve mentem nyugdíjba és boldog vagyok. Előtte sem voltam boldogtalan, de most! Izgek-mozgok. Mindent csinálok, amit akarok. El se hinné, járok úszni és futni. Így, fehér fejjel, belefogtam a hosszútávfutásba. Nem is hiszi milyen nagy öröm ez nekem. Már versenyen is indultam, nem is egyen, és végig tudtam csinálni. Gyakran én vagyok a legidősebb a versenyzők között. Szoktam kapni különdíjat ! Bizony ám! És járok ismét tanulni. Hallott a szenior akadémiáról? Képzelje, arra az akadémiára járok! Tanulok újat, okos emberektől és azt, ami érdekel. És fog az agyam! Vág az eszem, mint a borotva! Nem is képzeli, milyen jó dolgokat tanulok. És énekkarba is eljárok. Olyan jó érzés, amikor kiereszthetem a hangomat és hallom, ahogy a férfikar együtt zeng. És van egy csinos asszony is kivel, …tudja, már lassan másfél éve! Boldog vagyok! Nem, nekem nem hiányzik a főnyeremény, mert nekem már meg van.” - Ezt így egy szuszra mondta, és közben csupa ragyogás volt az egész ember. „De kár, hogy nem tudom meghallgatni a maga boldogságát! Nekem a következő megállónál le kell szállnom, de öröm volt magával utazni! És ha legközelebb együtt utazunk, akkor magán a sor, hogy meséljen! Addig is legyen továbbra is boldog!” - Intett egy kedveset és csókot dobott még leszálltában. Utána néztem az ablakon. Egy mese jutott az eszembe az Up! Oda lett a dohogós kedvem is, hiszen öröm volt velem utazni. A bácsi bearanyozta a napomat!

Szeretek tömegközlekedni.

lejegyezte ebarátnőm

Gyalogos-figyelő

20:41

Voltatok a héten futni? Még nem? Pedig kellene. Gondoljatok bele, milyen sokat üldögélünk kanapén, fotelban, széken, sőt autóban! Ugye, hogy ugye! És mennyi a mozgás a másik oldalon? Na! Mozogni bizony fontos, sőt, muszáj! Mondjuk, én nem viszem túlzásba, ráfogom a nyuszira, vagy a lábtörésre, vagy mit tudom én; de nem és nem futok! Gyalogolok! …és mennyivel jobb dolog ez, de tényleg. Egyetlen hátulütője van, tovább tart, de ezen felül… na tessék, felsorolom az előnyöket: nem fáj, nem köpöm ki a tüdőmet és nem izzadom szanaszét magamat. S ha ez nem lenne elég, nézelődhetek is közben. És tényleg mennyi mindent megláthat az ember egy kiadós gyaloglás során. Nem hiszitek? Gyertek velem!

Elindulunk a lakóhelyszerinti utca sarkáról és felvesszük a tempót. Figyelünk egy keveset a testtartásunkra, az első nagyobb üvegajtóban ellenőrizzük az outfitet és… el is engedhetjük magunkat. Nem viccelek, ennyi volt, ezután már jöhet az önfeledt nézelődés. Szembe szalad egy lány, aki a reggeli körén már túl van: tekintete merev, ruhája csatakos, mozdulatai automatikusak – kedvesen rámosolygunk, de tudjuk, hogy a cipője orránál nem lát tovább, ...szegény. Pedig, ahogy elérjük a kiserdőt, ott van maga a csoda: fényben megcsillanó szalagok erdején fogunk átvágni. Tényleg úgy néz ki az ösvény, ahogy a reggeli nap bekukucskál rá, mint egy biztonsági lézersugár hálóval ellátott folyosó. Lehelet vékony pókfonalak libegnek keresztül kasul változó magasságban. Lenyűgöző! Aztán a lombok mintázata, a felhőjáték, a madarak szurkolótáborának trillái, illat- és bizony néha szag orgia… Ó mennyi és micsoda fergeteges élmény kavalkád. És közben fel lehet nézni az ösvényről, és nem dübörög a fülünkbe a szívverésünk és nem csípi a szemünket a lecsorgó izzadság – nem azért, de tényleg :)

Ahogy frekventáltabb területre jutunk, emberi jellegében is megelevenedik a táj: itt egy csevegő-kocogó kertvárosi feleség duó, aztán egy elszántan nyújtó, kábé hetvenhét éves öregúr, aki az eget akarja elérni. Az asszony, aki félig sportos öltözékben napoztatja az arcát a padon, időnként rászól az ész nélkül nyargalászó szobakutyuskáira. Amott egy másik napimádó hölgy épp arcmasszázzsal van elfoglalva, aztán jön egy távgyalogló stílusban ide-oda billegő szikár pasas. Amott egy Adonis, aki a kemény tizenkét fokban csupasz felsőtesttel nyomja – hmmm, több sporttársnő is rajta felejti a szemét. Persze közben kutyát sétáltatók minden mennyiségben. Kiskutya és nagy kutya, lomha és óriás, minden van itt – érdekes eljátszani azzal a gondolattal, miszerint a kutyákban és gazdáikban van valami közös. De vajon mi lehet a közös abban a fejkendős idős hölgyben és abban az uszkve negyven varjúban, akik károgva, szökdécselve követik őt? (Talán az elemózsiás tasak, amiből a matróna enni szór a jószágoknak.) Aztán itt egy kizárólag ezüstfehérhajú emberekből verbuvált csapat, akik most tanulják hogyan érdemes az északi-séta-pálcával kalimpálni. Amott egy páros boldog mosollyal meditál. Szembe trappol velem két szupernagyi, mindkettő háromkerekű kocogó babakocsit tol maga előtt, amelyben édesdeden szenderegnek a kisdedek. Generációs ugrás - közös sport! Tényleg izgalmas.

Na jó, vissza a tájhoz, ismét embermentes övezetbe kavarodtam, szeretek felfedezni, de hopp! illetéktelen behatoló lettem egy munkahelyre. A föld tele van szórva óvszertasakokkal – szerencsére csak a tasakok… hátra arc, vissza a civilizáció irányába, még jó, hogy munkaidőn kívül kavarodtam erre. Egy kisebb csoport tűnik fel az elhagyott ösvényen a civilizáció (egy nagyobb autóparkoló) irányából. Elől hátul egy-egy kétajtós szekrény méretű lény szigorúan has alatt összefogott kézzel és vizslató tekintettel pásztázza az utat. Az elülső az ösvények kereszteződésénél kicsit felgyorsít és bekukkant a mellékutakra, a hátvéd időnként megpördül és biztosít. Középen három cicababa cseverészik talpig chanele-ben. Hát kérem, van annak, aki el nem herdálja… aztán, ahogy visszajutunk a fősodorba, ismét bicajosok, kocogók, futók, gyaloglók sokasága… Vidám társaság ez. És aki teheti, mosolyog!

Mondom én nektek, az a tíz-tizenkét kilométer úgy elrohan, alig vesszük észre. És közben minden érzékszervünknek jut az élményből! Azt mondják az okosok, az egészség megőrzéséhez napi tízezer lépésre van az embernek szüksége!

Hát talpra és élményre fel!

lejegyezte: ebaratnőm

Ujj-kaland

19:55

Úgy volt, hogy mára én írok valami jó kis posztot a nyári emlékezések lezárásaként. Már napok óta forgattam a fejembe vagy három témát. Nem tudtam választani. Nézegettem őket innen is, onnan is, ízlelgettem a szavakat, mondatokat raktam össze és szedtem szét, hogy újra más alakzatba dobjam össze őket. Szóval, csak úgy áramlott bennem az alkotás. Talán akkor is épp ezzel voltam elfoglalva, amikor hazaérve a reggeli ovijáratról beálltam a garázsba és csengett a telefon. Azt hiszem ennek a témának ott kezdődött el a vége. Csevegtem kicsit, megbeszéltem egy találkát, kibillentem a kocsiból bevágtam az ajtót és elindultam, hogy kezdetét vehesse egy átlagos csütörtöki napom. Gondoltam én…

Még visszapillantottam, hogy jól bezáródott-e a garázsajtó, és mit sem sejtve ellejtettem délelőttözni. Volt abba minden: barátkozás, kutyasétáltatás, őszbengyönyörködés, minden, ami egy ilyen kellemes délelőttbe belefér. Aztán újra itthon. Szükségem volt valamire az autóból. De a garázs ajtó, amit olyan gondosan becsuktam a reggel, nem nyílt.
Illetve nyílt egy darabig, de aztán megakadt és az automatika leállította a folyamatot. A garázsnak van egy hátsó ajtaja, de az általában – és természetesen most is - zárva volt. Belülről. Gondolom azoknak találták ki, akik ki akarnak jutni a zárt garázsból, nem azoknak akik be akarnak jutni oda… Pörgött az agyam: vagy az automatika adta meg magát, vagy a garázsnyitó elem merült le.. és nem tudom, nem tudom megmondani hogyan jutott eszembe, de benyúltam a kis résen a garázsajtó alatt… és ott volt az autó, teljesen nekitámaszkodva az ajtónak... Derült égből a villám, jött a megvilágosodás: nem húztam be a kéziféket - és a garázs lejt. Sose gondoltam volna, de most megbizonyosodtam, a garázsunk lejt a kijárat felé… az autó meg odagurult eltorlaszolni a bejáratot.
Mostmilegyen?

Azt találtam ki, hogy oda ráncigálok valakit és közös erővel kiszabadítjuk a menekülni vágyó autót. Majd jól bedugjuk a résen a lábunkat, hátralökjük az autót, kinyitom az így akadálymentesített garázskaput és voilá! És jött is valaki, egy másik hölgy, talpig futóruhába öltözve. És nekigyürkőztünk… De sajnos a lábunk, bárhogy ügyeskedtem a nyitással, nem fért be a garázsajtó alatt. Mit tehettünk? Megvan! A vízelvezető rácsait eltávolítom és ott, na majd ott bedugjuk a lábunkat. És hát igen, ez a vízelvezető rács – szerintem legalább kettőszáz, de még a józan emberek szerint s barátok közt is húsz kiló vas, a nehezebb fajtából, na ez vetett véget a mai cikknek. Ugyanis az első mozdításra uhúúgy rácsapódott az ujjamra, hogy öröm volt nézni. Rögtön lila-fekete lett a körmöm, és iszonyatosan fájt. De én, kérem, egy pragmatikus ember vagyok: a feladat mindenek felett: ujjat szájba bekap, földre leül, láb az ajtó alatt bedug, autó hátralök, garázsajtó kinyit, s míg a barátnő tartja a szabadulni készülő kocsit én berohantam és behúztam a kéziféket. Aztán autó bezár, vízelvezető rács helyrebillent, garázsajtó becsuk és szűkölve nekiálltam sajnálni az ujjamat. Így, ebben a sorrendben.

Most árnikakrémbe pácolva édesgetem a sebesültet és azon morfondírozok mi legyen vele. Merthogy valamitől épp most váltam meg: a nyárbúcsúztató cikkből semmi nem lett, elszállt az ihlet… A körmömtől mégsem szeretnék megválni, csak így hipp-hopp...

Egy dolog mindenképp megoldódott, a párom a névnapi ajándékomat ígéri egy ideje, mert épp külföldön utazik, s amikor elmeséltem a sztorit neki bejelentette - csak hogy ne legyen sokkoló a meglepi - sötétkék körömlakkra számítsak :)