selyemgubanc: kívánság

... gyermekekről...

20:27

Hogy már három óvodás lányom van.

És ősz.

Megint. Másmilyen ősz, nem fanyar, hazavágyós, a kolozsvári gesztenyefák alá, vagy a Házsongárdhoz, hogy ott vajon mennyi ember jár-kel még, csakúgy nélkülem is, mint amikor közöttük voltam. Más ősz. Mit nekem már a gesztenyefa és a tó a parkban, mikor hetykén mennek reggel a gyerekek, sziaanya, intenek az ajtóból, néha puszit is dobnak, jönnek ölelésre, de azt is csak úgy sietve-maszatolva, mert már várják a többiek, menni kell, már ők nagylányok, szaladnak, becsukódik az ajtó utánuk, és én ott vagyok az üres házban.
Már a Pöttöm is velük megy, nem sertepertél többet körülöttem, egészen a nyomomban, szerettem is, hogy nem engedett métertől távolabb, eltelt hamar, el, ez a szorosság. Jut eszembe, mikor magamra maradok, eleget adtam én nekik? Vajon eleget játszottam, jól szerettem, úgy, ahogy nekik jó, eleget meséltem, eleget kergetőztünk a bútorok között, jól telt-e a nyár, vajon tele lettek-e élményekkel, gazdagodással? Gyöngyöket szórok szét az udvaron egy elszakadt láncról, fűre, levél alá, fa tövébe, mohára, kőre, és akkor összeszaladnak, lázasan keresik, megtalálják, ujjongva lelkesednek “biztos a jótündér járt éjszaka itt és kiszórta a zsebéből”, nézem őket az udvar közepén és kincset találó, csodákban hívő gyermek vagyok én is, örülök az apró boldogságnak. És az autóban hazafelé mindig, mikor énekelünk, eszükbe jut-e majd olykor, ha nekik is gyermekeik lesznek, fognak-e ők is velük énekelni, s mondják-e majd, „anyámmal daloltunk így”? És megmutatják-e majd ők is, milyen egy vidám ének, és milyen, mikor szomorú, milyen, mikor őszinte és mély, milyen a szív és a lélek a népdalokban, hogy a bolgárok és a szerbek szépen hajlítanak és lehetetlen őket utánozni, hogy a cigányok színes ruhákban forognak, lobog utánuk a szoknya és tűz körül sírva-kesergők, hogy titok van bennük, valami ősi, hogy a régi moldvaiak tudnak igazán szépen szerelemről, életről, szabadságról és Istenről énekelni, vajon eszükbe jut-e majd hallgatni, vajon eszükbe jut tovább adni, benne élni? És este későn érünk haza az erdőből, vajon szerették-e, elteltek-e vele, hogy szedegetik a szedret a bokorról, tudják, ez szeder, „szedjünk belőle gyere, finom, gyere, adok neked is” és megállunk a templomoknál, beköszönünk a Jóistennek, vajon megállanak-e ők is majd az övéikkel? És ahogy lemegy a nap, „máshová megy, ahol eddig sötét volt?” kérdik, „milyen vörös az ég alja, milyen rózsaszínek a vattacukorfelhők, nézzed Borbála!” mutogatják egymásnak, rácsodálkoznak tiszta szívvel és tiszta szemekkel, és szentjánosbogarakat gyűjtünk a szürkületben. És valamelyik délután, ahogy ültek a szénában szoros egymás mellett, mint a verebek, és szilvát majszoltak, végignéztem rajtuk, akim már majdnem öt éves, és a majdnem hatévesen is, hogy milyen tisztaszívű mind a kettő, milyen bátor. „Ez itt a snidling, a répa és a petrezselyem, édesanyám?” - mutat a Négyéves az ágyásra, igen szívem, de jó, pont eltalálta, tudja is, vajon hány négyéves tudja, hogy az ott a répa, a földben, a száráról és hány szed egy csokor petrezselymet a vasárnapi húsleveshez? És paszulyt vetnek, ha tavasz van, betakargatják mind, és a hagymát kiszedik a földből, mikor lehet, kissé megpucolják és „gyere anya, szedjünk mentát és citromfüvet a teához”, jól kiismerik magukat már a kertben, hogy a paradicsomot akkor gyűjtjük, ha érett, s ha érett, akkor piros, hogy az levendula és zsálya, és a leves vízből és zöldségekből készül, amit maguk pucolnak körülöttem a földön. És Lénus, jaj Lénust ne engedjük a lépcső közelébe, mert leesik, „Lénus, gyere vissza!”, kiabálták és útját állták, mikor apróka volt, játékokat tettek elébe, hogy eltérítsék, tudták, hogyan kell, pedig sosem mondtam nekik, ilyenkor mosolygok, hogy milyen klassz testvérek csak úgy, szívből, kacagnak vele, „na mi van, kisputyu?” és cinkosan odahajolnak hozzá, összedörgölik az orrukat. „Anya, behunyod a szemed mindig, mikor ölelsz?” – kérdi a majdnem hatéves a vállam mögül, „Be, de miért?” csodálkozom, mint akit rajtakaptak „Mert én is.” feleli szelíd, sokat tudó mosollyal. És este már fáradtan fekszenek az ágyba, mindenki a maga helyére, nem kell kérni, maguktól mennek, „gyere mesélj”, kérik, „na még egy utolsót”, mondják a második mese után, és az utolsó valóban utolsó, mert utána elköszönnek, „jó éjt anya, aludj te is!” – intik, még maradok kicsit, „most már csak suttogva szabad”, „jó anyám” mondják, de aztán csintalanul mégis zsivalykodnak, aztán már odaülök én is, mert néha gyermek vagyok közöttük, aztán behunyt szemmel dalolunk még a sötétben, mert sötétben egészen másak a hangok, ölembe ül mind a három és reggel cinkosan emlékeznek, odasúgják a lépcső aljában, “anya, emlékszel, énekeltünk a sötétben is”, aztán a végére csak suttognak, továbbmesélik, ami abbamaradt, életre kélnek a szavaim, csudaszárnyakon csudalovak csudakirályfikkal, akik szeretik a lányokat, és mindnek megkérik a kezét, úgy megyek ki a szobából, hogy egyszercsak megakadnak valahol, már mélyen beleszuszognak a mesébe, és csend lesz.

És már nem félek, mert tudom, hogy adtam valamit, nem a legtöbbet, s talán nem is a legjavát, mert nem tudom igazán, mi a legtöbb, és főleg: mi a legjava, de holnap is nap van, együtt fogunk majd almalekvárt főzni és karácsonykor csuhéból Jézuskát papírjászolba, és elhalkulnak majd este megint, a mesében, a napban, beleszőnek engem, maguk, az életünk az éjszakai álomban a dunna alatt.

lejegyezte kedves vendégünk Magdás Emőke

Figyelem, csak egy kis figyelem

9:34

Futottatok már ma? – Ja, ezt már kérdeztem, pardon. De egy jó kis gyaloglás azért csak volt? Ha ma nem jött össze – mert van ilyen -, akkor holnap biztosan… Ugye? Én mondom, kár kihagyni. Máremlítettem, hogy én szoktam. Szeretem. Az a bizonyos napi 10000 lépés… és közben az élmény! Mert a helyszíneket imádom variálni, mindenik más, mindenik ad valami egészen sajátosat.

A legutóbbi hozott jót és rosszat is. Melyikkel rukkoljak elő elébb? Erdőben jártam. Igazi varázserdőben tele sziklákkal, varázsfákkal, figurázó tuskókkal és tündevirágokkal. Gyönyörű, életteli és a mienk - persze, nem személyes tulajdon -, de a Mátra az enyém is!
Tulajdonosi szemlélettel közelítem! Vigyázok rá, óvom és élvezem az adományait. Sokan így vannak vele – látom. Kitaposott ösvények, okosan használt gyalog és bicikli utak, barátságos, jelzett ösvények. Mesés környezet. Értem én, hogy ide versenyt szervezni is ajándék! Csak azt nem értem, hogy akkor miért nem törekszik a fenntarthatóságra aki teheti. Hogy van az, például, hogy a verseny szervezői nincsenek arra tekintettel, hogy ez a csoda másé is. Mitől borultam ki ma, ezen a szép napsütéses reggelen fél hat és hét között? A versenyjelzésektől, amelyek még mindig, kitudja a verseny befejezte után mennyi idővel, továbbra is ott lógnak az ágakon. És ezek a műanyag szalagok nem bomlanak ám le! Ott hirdetik a Decathlon-t és egy másik magát narancssárgára brandinggelt, de meg nevezni - legalábbis ezeken a szalagokon - nem kívánó versenyszervező gondatlanságát. A versenyre persze elő kell készíteni a terepet – gondosan – . Ok, értem és elfogadom. Csak az dühít, hogy azt nem tekinti magára nézve kötelezőnek a szervező, hogy miután gondosan felszalagozta az erdőt és a verseny rendben sikeresen befejeződött, helyre is állítsa az eredeti állapotot. Én az ilyen szervezőnek piros lapot adnék és eltiltást körülbelül egy emberöltőre –ha nem kettőre.

Persze van egyéni gondatlanság is! Látom, elég sok az eldobált szemét… Nem nagyon értem, hogy ha valaki tele ki tudja vinni magáva la csomagoló anyagot a természetjárásra, akkor üresen, amikor már lényegesen könnyebb és/vagy sokkal kisebb helyet foglal, miért nem tudja elvinni az első lakott településig? Mert kukának helye az erdőben nincs! Nem véletlen, például azért, mert nem lehet onnan elszállítani szervezetten. A természetjáró pedig vigye haza azt, ami az övé! Mindent! Üdítős palackot, csoki papírt, papírzsepit. Mindent! Olyan nehéz ezt belátni? Nem hiszem. Azt gondolom, hogy csupán csak az önzésünk és a rövidlátásunk az, ami miatt nem természetes számunkra, hogy ezekre oda figyeljünk!

Mert lehet, hogy a mi még túl tudjuk élni és át tudjuk lépni az elénk kerülő szemetet, élvezzük az erdőt az itt ott elszórt papírdarabok és palackok ellenére is; de ezt hagyjuk a gyerekeinkre? Ugye hogy nem? Tegyünk azért, hogy nekik is legyen lehetőségük a napi 10000 lépésre egészséges szép és természetes környezetre!

Gondoskodjunk erről ma! Figyeljünk oda!

lejegyezte ebarátnőm

Titkaim

19:35

Nemrég olvastam itt a Gubancbon: az egyik szerkesztő felülvizsgálta, mit is lehetne kezdeni a titkaival. Végül úgy döntött: egy Privát kiállításban megmutatná őket. Ez mekkora ötlet!!! Teljesen magával ragadott az írás. Karinthy sorait juttatta eszembe: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Fantasztikus. Nem is értem, ez nekem miért nem jutott eddig eszembe?!

Milyen izgalmas lenne látni a kiállítást - azaz a titkaimat - megszemlélők arcán a reakciókat:

az elnéző mosolyt (milyen esendő is az ember!)

az eltöprengést (mi minden történik másokkal!)

a megkönnyebbülést (lám-lám: nem csak az én lelkiismeretemet terheli ilyesmi!)

a zavart (ez teljesen távol áll tőlem!)

a rácsodálkozást (ez akár az én titkom is lehetne!)

a megdöbbenést (na, ne, de tényleg, ez már sok!).

Persze mindezt a legnagyobb titokban tenném, hogy még véletlenül se jöjjön rá senki, hogy az én titkaimról van szó. Talán az lenne a legjobb, ha teremőrként tevékenykednék, pontosabban őrködnék az egyik teremben, mondjuk parókában és napszemüvegben. A baj csak az lenne, hogy nem lehetnék így mindenütt jelen. Gondolkodhatnék nyitáskor, hogy most a gyerekkori csínyek vagy az erotikus fantáziák termébe helyezzem aznap a székemet. Mégiscsak célszerűbb lenne esténként, zárás után, végignézni a rögzített felvételeket, mohón kutatva a látogatók arcát, magukra ismertek-e, megbocsájtottak-e, meghatódtak-e, viccesnek találták-e. A hab a tortán persze nem lenne más, mint a vendégkönyv. Estéről estére úgy falnám, mint egy folytatásokban megjelenő regényt. De még attól is izgalmasabb lenne, mert nem lenne más, mint a titkaim által kiváltott reakciók írásos formában. Sőt: kritika közvetlenül a közönségtől, esetleg megtoldva egy-egy történettel, kiteregetett titokkal. Kapnék én ott hideget, meleget, ebben biztos vagyok! De mit kezdenék az ilyen beírásokkal: „Itt jártunk. Berti és Maca” ?

Mikor eljönne az időszaki kiállítás vége, mert állandóról persze szó sem lehet, újabb titkot kellene a többihez sorolnom: hogyan próbáltam mások fejében kutakodni puszta öncélú kíváncsiságból. Aztán lassacskán rádöbbennék: hiszen nincsenek is már titkaim. Ha névtelenül is, de kiteregettem őket. Mit tehet ilyenkor az ember? Hát gyárt újabbakat.

lejegyezte kedves vendégünk, Piros Évi

Privát kiállítás

19:17

Titkok. Az én titkaim. Hozzám tartoznak. Viszem őket magammal mindenhová, ...és őrizgetem. Nem vagyok igazán jó gazda: van, hogy el veszítek közülük néhányat – hiába, felejtek! – ...és van, hogy ki is kottyantok egyet kettőt. De az is előfordul, hogy némelyikük csak begurul valami fénytelen sarokba és egy ideig nem kerül a látókörömbe. Aztán jön egy hang, egy dal, egy illat, egy hangulat és itt van ismét, itt. Finoman lök rajtam egyet, …de hogy mit kezdek vele, az igazán csak az én dolgom. Ráér, megvárja. S így van ezzel a többi is.

Gondoltam már rá, hogy tényleg kezdeni kéne velük valamit. Nem hiszem, hogy csak úgy „l'art pour l'art” lennének még mindig meg. Valami itt tartja őket – persze leginkább én magam! –; és én, aki a gazdájuk vagyok, hiszek a funkcionalitásban. Jók kell hogy legyenek valamire. Gondoltam rá, hogy elajándékozom őket – de hát akkor már nem is lennének titkok. Meg azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy jónéhányuknak réges-régen lejárt a szavatossága.
Valami mást kéne velük kezdeni. Kidobni semmiképp nem lehet őket, nem kacatok ezek kérem, hanem igazi műremekek: emlékek, csak hát nagyon-nagyon egyszemélyesek. Megvan! Ha műremek és már-már antik, akkor úgy is kéne kezelnem őket. Kiállítás! Ez a megoldás! Csak egyszerűen kiállíthatnám őket - mondjuk, feliratozás nélkül -, és akkor a kiállítást végignézőknek fogalma se lenne róla, hogy pontosan mi az, amit látnak. Így nem lenne esküszegés sem, a titok lényege az enyém maradna! Ez lenne csak a művészet! Végigengedni az erre kíváncsiak (és a sznobok) seregét egy olyan emlékhalmazon, aminek nincs köze a mához, és semmilyen más módon nem kötődnek a valósághoz. Jól elhatároltak, konzerváltak és természetüknél fogva egy kicsit (avagy nagyon is) szubjektív módon tükrözik az akkor-t és ott-ot. És senki, de senki rajtam kívül nem tudná, nem ismerné őket.
Huh de érdekes lenne!

Persze, én lennék a kurátor. Hmmm, nem is tudom pontosan..., talán időrendbe kéne rakni őket, vagy inkább csak csoportosítani témájuk szerint, úgy mint csínytevések, szerelmek, gonoszkodások és jótétek? A témáknak megfelelő lenne a kiállítási miliő is, a hangulatvilágítás és a fal borítása. Maguk a műtárgyak keretes és natúr felállásban halvány-finoman egymáshoz igazítva vezetnék az értő vagy értetlen szemlélődőt, akinek a felfedező út végére egy életérzés és egy karakteres személy bontakozna ki a lelki szemei előtt. Saját magát látná több lépés távolból. Látná magát, ahogy jót tesz és nem tolakszik a reflektorfénybe, hanem szerényen odébb áll, hálásan, hogy ő megteheti, és hagyja, hogy a jótette azt ragyogja be, akivel ő jót tett. Szinte ezzel egyidőben látná magát, ahogy lassan de biztosan elengedi azt a mérhetetlen dühöt, ami arra sarkalta, hogy ártson másnak és látja, ahogy engedi, hogy átvegye a harag helyét a megbocsájtás. Megbocsát magának és annak is, akit megbántott. És persze látja ahogy szeret, leírhatatlanul teljes odaadással és ezt a szerelmet megtartja magának, soha nem hagyja, hogy az élet hanyatlökje, sárba és valósággá tiporja. Ízlelgeti az édes ízét és elteszi a lélekspájzba, hogy majd bele-bele tudjon kóstolni, ha nagyon sanyarúra fordul a kint-lét. És látja a vidámságot a csínyekben, az örömet, az energiát és a boldogságot.

És örömmel távozik majd! Telis-tele örömmel és jóravalóval, még akkor is, ha a sötétebb zugokba szembekerült nehezen elviselhető mozzanatokkal, mert az összkép önmagára mutat. Igen. Saját magára és magára az életre. Arra, hogy érdemes megölelni még a titkainkat is.

lejegyezte: ebaratnőm

Év – forduló

Mit szeretnék karácsonyra?

... gyermekekről...

Figyelem, csak egy kis figyelem

Titkaim

Privát kiállítás

Kapcsolat

Írások szerzők szerint

Facebook

Népszerű bejegyzések