selyemgubanc: csoda

Gombócból is rengeteg

16:59

Idős bácsi száll fel az első ajtón, egyik kezében kopottas táska, másikkal a kapaszkodót markolja, nehézkesen mozog. A hozzá legközelebb eső ülőhelyen egy húsz év körüli lány ül, észbe kap hamar, de nem áll fel. Megkérdezi a bácsit, hogy le szeretne-e ülni. A bácsi egy pillanatra elgondolkodik, majd belekezd:

„94 éves vagyok kedves, gombócból is rengeteg (nevet). Maradjon csak, nem ülök le, csak két megállót megyek a piacig. Az nem sok, kibírom állva is, olyan nehéz itt a tömegben cserélni, inkább maradjon csak ülve.

Tudja, tojásért megyek a piacra minden héten egyszer, tízet veszek, az pont egy hétig elég nekem. Meg még veszek pár dolgot, kis sajtot, kenyeret, amire futja. Ebédet vagy vacsorát hoznak, de reggelizni is kell azt magam csinálom.

Tudja, négy diplomám van, ezekből kettő arany és egy gyémánt. Bizony! (Büszkeség a hangjában.) Bejártam a világot. Több mint 100 országban jártam. A legtöbbjükben munka miatt, de ha időm engedte turistaként is utaztam. Imádtam az épületeket. Merthogy építészmérnök vagyok, tudja. Az épületek érdekeltek az idegen országokban, az építészet csodája. Tudja, micsoda monumentális dolgokat építettek az elődeink a mai fejlett technológiák nélkül? Na, az a csoda. Ott van Görögország. Fekszenek a földön az épületek darabokban. Megvannak a darabok csak valakinek össze kellene rakni, én már nem tudom mert öreg vagyok és alig látok, de ha fiatalabb lennék (sóhajt)…

Tudja, nagyon szép dolgokat láttam az életemben. Elégedett vagyok, mert nagyon tartalmas és szép életem volt. Az öregséggel kicsit nehezebb lett, de hát 94 éves vagyok és még járok, azt mondom ez azért elég jó dolog. (nevet)…”

Ketten hallgattuk végig, áhítattal. A helyét felkínáló lány és én. Tisztességes, öreg bácsi aki 94 év után úgy, hogy tojásra és sajtra alig futja ennyire életvidám és pozitív tud maradni.

Szeretném az olvasóra bízni a további következtetések levonását. Részemről csak annyi, dióhéjban, hogy valahogy így szeretnék megöregedni.

lejegyezte: sziluett

A kép CC; forrása a Flickr

A brifkó

18:24

Tíz évvel ezelőtt találtam rá az irodám mosdójában egy hétköznap reggel. A tartalma vastag volt: két horvátországi családi nyaralás futotta volna belőle a szokott helyünkön. A kísértés nem tartott sokáig, mert egyrészt szeretek jót cselekedni, másrészt nyugodt alvással tölteni az éjszakáimat. Meg sem vártam, míg jelentkeznek érte, biztosan tudtam a tulajdonosa kilétét. Csak ő volt ott aznap reggel, és a pénz mellett lévő névjegykártyák mind ugyanahhoz a városhoz kötődtek, ahonnan az úr érkezett. Sikerült elérnem a titkárnőjét telefonon, aki végtelenül hálás volt, később vissza is csörgött, hogy ki voltam én név szerint. Ezt a hívást már a délutános kolléganőm fogadta, akivel azt is közölték, hogy az illető úr nagyon hálás lesz. Hát nem volt. Titkon arról ábrándoztam, hogy
egy kevéske zsét juttat majd nekem hálája jeléül a visszaszolgáltatott szép összegből, abból pedig veszek ezt – azt, megjutalmazván önmagam. De az úr nem hagyott ott semmit, sőt mikor pár hónappal később újra nálunk járt és személyesen találkoztunk, rebegett valami köszönöm-félét ugyan, de még egy doboz bonbonra sem futotta a nagy hálájából. A férjem kinevetett, minek bosszankodom, ha már egyszer a becsületesség mellett döntöttem. Rájöttem: igaza van! S mivel az élettől sorra visszakapjuk a dolgokat, a jót is, a rosszat is, be is indult a gépezet.

Ugyanazon irodában dolgoztam még, mikor egy felbőszült ügyfél magából kikelve szidta a szolgáltatásunkat. A kolléganőmmel türelmesen meghallgattuk, igazat adtunk neki és megoldást kerestünk a problémájára. Az úriember egyszer csak eltűnt, de negyedóra múlva már egy tálca sütivel érkezett, szánva-bánva előző fellépését.

Figyelmetlen voltam a pénztárnál a boltban és több pénzt adtam, mint kellett volna. A fiatal pénztárosnő rögtön visszaadta a fölösleges bankjegyet. A kürtős kalácsos nénink, aki hetente egyszer jár hozzánk, egy hét elmúltán a kezembe nyomta az étkezési utalványaimat, amelyek olyan friss nyomtatásúak voltak, hogy összetapadt három is. Tudta, hogy az enyém volt, mert csak én fizettem azon a napon ilyen formában. A fiam háromszor is elhagyta az igen jó márkájú kötött sapkáját, ami aztán mégis visszakerült, mert a különböző hipermarketek recepcióján mindig leadták a becsületes megtalálók.

Mindeközben rászóltam a pizzás pultnál álló srácra, hogy fele annyi összeget számlázott, mint kellett volna. Az ELMÜ ügyfélszolgálatán egy jó könyvvel felszerelkezve tűrtem, hogy többször is hívjanak, majd újra várnom kell. Közben szomorúan szemléltem, hogy milyen feszült a sok ideges ügyféltől a pult túlsó oldalán dolgozó kismama. A jutalmam mégsem maradt el: „Maga milyen türelmes!” – mosolygott rám, mielőtt mindennel végeztünk volna.

Egy hónapja elhagytam az arany karkötőmet az ebédlőben. Némi kutatómunkával meglett, csak a kapocs nem. Másnap reggel ott várt az asztalomon a kapocs. A biztonsági őröktől kérdezte meg a takarítónőnk, hogy ki hagyhatta el. Nem akarta elfogadni a nagy tábla csokit, de meggyőztem róla, hogy a gyerekei bizony örülni fognak ennek.

Ha látom, hogy valaki csak egy-két dolgot hoz a kosarában és a pénztárnál mögém kerül, előre engedem, hogy ne kelljen az én nagy bevásárlásomat kivárnia. És lőn csoda, engem is előrébb vezényeltek már ugyanilyen okból kétszer is.

Mert a figyelmesség működik. Oda és vissza.

lejegyezte: Vica

Apek

18:01

Tegye fel a kezét, aki szereti, ha a NAV – leánykori nevén Apeh – háza táján kell ügyködnie. Nem sok kezet látok fenn. Tehát, nem vagyok ezzel az érzésemmel egyedül. A korábbi tapasztalataim szerint unalmas, merev és bonyolult. Soha sem jó amit viszek, amit vinni tudok még, azt nem tudják elfogadni. Nem jó a nyomtatvány, nem pontos a kitöltés, túl korán vagy túl későn jövök. Sorba kell állni hosszasan, majd várakozás után, általában dolgom végezetlenül és bosszúsan távozom.

Ez a szuper hold a napokban, nekem valami nagyon jót hozott. Tudtam, hogy ügyintéznem kell és lélekben felkészültem a legrosszabbra. A megelőző héten napokban rengeteg időt töltöttem azzal, hogy végig bogarásztam a netet és amit tudtam mindent elő készítettem. Rátettem egy délelőttömet, felvérteztem magam birkatürelemmel, feltarisznyáltam kétnapi hidegélelmet is, biztos ami biztos alapon, aztán: rohamra!

Majd jött a meglepetés:
úgy hatoltam át a bürokrácia útvesztőjén, mint kés a vajon! Minden klappolt; épp hogy kávéval nem kínáltak. De így is igazi Nespresso élmény volt. Semmin nem változtatnék! De komolyan! Szakszerű, kedves, extrafigyelmes. Nem dedós, nem kioktatós, felnőtt és humoros. Élmény a javából. És pikk-pakk ügyintézés! Ha valaki szkeptikus a bürokraták irányában – és itt most a szakmára gondolok főleg –, hát én az vagyok. De itt egy ember ült velem szemben a pult másik oldalán. Értette a problémámat, átgondolta és átlátta az ügyemet. Nem húzott időt és nem hárított vissza semmit. Nem ejnyebejnyézett, nem fenyegetett. Elmagyarázta emberségesen és hozta a kész megoldást, szakértelemmel. Köszönöm!

Arról nem is beszélve, hogy a munkahelye is maga egy csoda volt.

A paraván teljes hosszában gyerekrajzok voltak kifüggesztve egymás hegyén-hátán. Az ügyfelek gyerekeinek a rajzai! Színesek, szépek, barátságosak. A legjobban az tetszett nekem, ami egy színes lufi-csokrot ábrázolt: a lufikon vidám színekkel és harsány betűkkel.

Összeolvasva: APEK. Imádtam!

Öröm így ügyintézni!

Mert kedvesnek lenni menő!

lejegyezte. ebarátnőm

Zongorakoncert - akár az élet

19:36

A tegnap este zongorakoncerten voltam. Fergeteges élmény volt és már azt is tudom, miért. Azért, mert olyan volt, mint maga az élet.

Lassan indult. Pedig nem kellett hangolni. Pontosabban nem kellett hangolni a hangszert. A fülemet kellett. A fülemet, az agyamat, a szívemet kellett rányitni erre a csoda világra. Lassan indult, igazán lassan. Előbb csak néhány pöttyintés, mintha nyári eső kerekedne a semmiből. Nagy, kövér pöttyök voltak. Nyomot hagytak, de ezek a nyomok még nem keltettek semmilyen érzést. Még kívülről figyeltem. A lépcsőn felszaladó léptek feszülése még nem halt el a lábaimban, a karomon még ott volt a ruhatárba leadott kabát melege, az arcomon még éreztem a tovahaladó villamos suhanását, a fülem még tele volt a külvilág zajával. Aztán elhalványultak. Elhalványultak, mint
az előadóterem mennyezeti csillárjának fényei és elkezdett körülölelni a zene. Előbb csak a magas hangok, aztán a mélyek, aztán a félhangok és az egészek. Nem is tudom, mintha külön-külön megszólított volna mindenik, hogy körbetáncoljon és megmutassa milyen az élet.

Mert az élet ilyen. Lassan indul, hangonként. És előbb csak egy-két játékos trilla kényeztet, míg ki nem alakul a fő téma. És egyszer csak kibomlik, szinte kivirágzik a mű. A fő téma variációk egyre másra visszatérnek. Más-más köntösben, más-más hangfekvésben mint valami mesebeli virág szirmai. Van, amikor már az első pillanatban felismerjük és van, amikor csak a végén jövünk rá, hogy ez is az volt. Már ezerszer megtörtént ez velünk, akár akarjuk, akár nem. És közben halad előre a darab és érezzük, egyre jobban rákapunk az ízére. Megszeretjük. Édes élet! És ha van rá fülünk, hogy a fő téma mellett meghúzódó csendesebb és mégis játékosan ki-ki kacsingató az apró trillákat is meghalljuk, akkor valami kápráztatóban van részünk. A hétköznapi élet apró örömei. Mert néha, ha egy-egy nagyobb futam alatt megcsillan egy-két gyöngyszem - mint a napsugár -… oh, az maga a káprázat. És igen, vannak lassabb részek, amihez kell a türelem, és nagyon gyorsak, amihez kapaszkodni kell, hogy le ne maradjunk. Sőt, nem érdemes kihagyni a szomorkásabb vagy fájdalmas részeket sem, mert csak ezek hátterén fodrozódik a boldogság. Mert ezek is kellenek, akár a feszített ívek. Aztán úgy a delelője környékén, egyre sűrűbbé válik az egész. Olyan, mintha megállna az idő és egy másik, eddig ismeretlen dimenzióba kerülnénk és mi hagyjuk magunkat lebegtetni, miközben érezzük, hogy egy tapodtat sem mozdulunk… és elhisszük, hogy ez adottság, és örökre a mienk ez a lét.

Itt a helye annak a hangpillanatnak, amikor a teljes valónkkal jelen tudunk lenni, érezzük a ritmust, az ütemet, a lüktetést… és a végtelennek tűnő hálát, hogy ez velünk történik meg; a pillanat, amikor megéljük a létezés csodáját

Aztán vége. Van, akinek még sokáig elmuzsikál, aztán lassan elhalkul – van, akinek hirtelen megszakad. Kinek hogy. De elkerülhetetlenül megérkezik a vég is. És hiába a karmesteri igyekezet, arra, hogy szépen érjünk földet, visszazuhanunk a jelenbe. S mert a remény hal meg utoljára, még bízunk abba, hogy még ott marad a hallgató fülében, egy emlék… (rólunk, a darabról, az előadókról?), ...és szól.
Ha körülnézek, azt látom, hogy addig szól már csak, amíg aktuális rádióadó rá nem ripacskodik… ha nincs aki kikapcsolja azt.

lejegyezte: ebarátnőm

Kiállítás ajánló - Modigliani

20:26

Elmúlás

20:13

Kezdhetném az ősszel, de ez olyan unalmas, nem? Tudjuk, látjuk, megéljük. Van, aki szereti és van, aki elfogadja - leginkább, mert nem tud jobbat. De aki szereti, az is nehezen viseli szerintem ezt a borongós, hirtelen jött hűvöst, mely mintha le akarna rángatni bennünket az álmok világából: nem kedveseim, nincs örök nyár, de még olyan sincs, ami hét évig tartana, csak a mesébe – vagy a sorozatokban (hi-hi-hi).

Szóval itt vagyunk, hogy elmúlás. Szomorú, lehangoló és megfellebbezhetetlen. S ha mindez nem lenne elég, az álompárnak is annyi! De tényleg! Nektek nem ők voltak a non plus ultra? A szuper nő és a hiper pasi? Jolie és Pitt azaz Angelina és Brad... kiről másról beszélnék? Mondjuk, már a Jeniferrel való szétválást is zokon vettem. – Helyes volt az a nő, neem? – De megbocsátottam. Van az az Angelina, akiért dobni lehet Jenifert. És aztán
egyre másra jöttek a cuki gyerekek – te jó Isten, most hogy utána számolok hat van. Tényleg, hat gyerek! Ez aztán! Szép kis család, ugye? Most, amikor az elöregedés egyre nagyobb probléma a nyugati társadalmakban – ó Kínáról nem is beszélek, mert ők nem csak elöregednek, de egy – és az legyen bármilyen nemű, csak fiú - gyerekes családmodell, előbb-utóbb nagyon haza fogja vágni őket –. Szóval szép, na. Mit ne mondjak, igazán jó példával járnak elől. Szerencsére nem falom a napi bulvárt, így a jajdesovány meg a jajdebeteg, meg a jajdeszereti vagy mostcsalja-mostcsalja hírek csak utólag. már helyesbítve és amúgy is töredékesen jutottak el hozzám. Nem tudom ti hogy vagytok ezzel, de én még ott tartok, hogy mintaházasság, szédítő karrier, és gyerek-centrikusság. És tessék! Vállnak!

Hát lehet ilyet! Kirángatni bennünket a legszebb álmainkból? Már csak az hiányzik, hogy Banderas is – ja, ő már nem… vagy Cruise, ja, hogy ő már többször is… akkor még van…, megvan az Iglesias fiú és Kurnyikova! Na, ők! Már tényleg az lenne mindennek a teteje, ha ők is… Úgy-e nem? Kérem, gyűjtsünk likeokat, hogy ők ne! Mert akkor ki marad nekünk, hogy melegítse a reményt a lelkünkben, hogy van tökéletesség és sírig tartó szerelem? Kérem ne, legalább karácsonyig ne!

lejegyezte: ebarátnőm

U.i. a képet nektek a Cosmotól kölcsönöztük, még lehet, hogy meg ütjük a bokánkat miattatok! Tessék nyomni azokat a likeokat!

Kerékbár Zebegény - ajánló

20:32

Az élet show-ja

21:28

Egy szürke hétköznapon kisfiamat vittem külön matematika órára. Erősen fújt a szél és csepergett az eső. Az óra után, szokás szerint, az autómban vártam rá a parkolóban.

Jött is a gyermekem, de közölte a szomorú tényt, hogy elfelejtettem az óra díját elküldeni a tanárnőnek. Előkotortam hát az összeget a pénztárcámból, és odaadtam. Kisfiam szaladt a pénzzel vissza a tanárnőhöz. Az autóban velem volt kisebbik gyermekem. Amíg várakoztunk, hirtelen szokatlan jelenetnek lettünk szemtanúi. Egy férfi kiugrott az egyik földszinti lakás ablakából, felvett valamit a földről, majd olyan gyorsan, ahogy kiugrott, vissza is mászott a lakásba. Ezen aztán jót kuncogtunk a gyerekkel: Tiszta őrület! Milyen emberek vannak! Csak úgy ki-be ugrálnak az ablakon.

Nem sokkal később visszajött a nagyobbik és leteremtett, hogy egy ezressel kevesebbet adtam az óradíjra. Pedig én emlékeztem, hogy jól számoltam ki. A fiam állította, hogy márpedig kevesebb volt nála. Na jó, nem vitatkoztunk, odaadtam és a gyermekem ismét felnyargalt a tanárnőhöz, vitte a hiányzó ezrest, majd hazamentünk.

Otthon nem ment ki a fejemből a pénzes dolog, hisz pontosan emlékeztem, hogy a megfelelő összeget adtam oda első alkalommal is. A fürdőkádban ülve hirtelen összeállt a kép, amúgy sherlockholmesosan: Fúj a szél. Ember kiugrik az ablakon. Felvesz valamit a földről. Mit? Hát egy ezrest, te szerencsétlen! A mi ezresünket. Az én drága-bamba gyerekem kezéből észrevétlenül kifújta a pénzt a szél, hát azt! - Okos!

A következő alkalommal, a parkolóban várakozva, figyelmem önkéntelenül is arra a bizonyos ablakra terelődött. Ütött-kopott könyöklő, ósdi függöny, az ablakon végigfutó repedés beragasztva, gyereksírás…

Ekkor megnyugodtam. A pénzem jó helyen van. Az az édesapa akkor az ablakból észrevette, hogy egy ezrest fúj az utcán a szél és kiugrott érte!

Váratlan szerencse!

Fogadja sok szeretettel!

lejegyezte egy kedves vendégünk, Papp Tünde

a kép CC. Köszönjük!

Miért éppen Rovinj?

19:55

Horvátországról megoszlanak a vélemények, van aki imádja, van aki sohasem választaná, ha nyaraláshoz keres úti célt. Ennek ellenére rengeteg magyar látogatja meg a szomszédjainkat, akik mázlisták a tengerpartjukat tekintve. A Horvát Adria szigeteinek száma 1185, szigetpartjainak hossza 4057 km, tengerpartjának hossza: 5835 km. Nekünk sajnos 1 km sincsen, ezért ha gyorsan és autóval szeretnénk tengerezni, akkor tökéletes választás lehet.

A legtöbb Horvát város amit eddig láttam nekem kopár és egyhangú, de van egy gyöngyszem, amit nem csak szeretek, de bármikor, akárhányszor visszamennék. Eddig 3-szor jártam Rovinjban. Mesevároska ez, egy kis ékszerdoboz, romantikus sikátorokkal, épen maradt csodaszép óvárossal. Szeretem, hogy a városka és a tenger házasságban vannak, szoros együttélésben, némelyik lakáska mini erkélye a tengerre nyílik szó szerint, az erkély alatt a hullámok nyaldossák az épület alapzatát. A félsziget körbe van építve, kivéve a kikötőt. Imádni való, hogy a házak között ódon lépcsők vezetnek le a tengerhez. Egy-egy kis mini öbölben csobbanhatunk is, nincs a lakók által kisajátítva, bárki használhatja, lesétálhat, beleugorhat a tengerbe. Valamint hangulatos kávézók és éttermek fészkelnek közvetlenül a tenger fölött (a lábunk majdnem beleér a hullámok fodrába) a lakóházak földszintjén.

Ez a városka mindent tud, amit egy nyaralásnál, vagy hosszú hétvégénél én szempontként felállítok:

- vannak kisebb, zártabb öblök a városka partvonalán

- van sétaút a tenger parton

- van kiépített strand

- van vadregényes sziklás part, pipás búvárkodáshoz

- van mesebeli óváros, autók nélkül

- van piac a tenger partján minden földi és tengeri jóval

- vannak látnivalók a történelem szerelmeseinek is (Szent Eufémia templom, Vörös óratorony, Szent kereszt kapu 1680-ból, Szentháromság keresztelőkápolna a XIII. századból, stb.)

- vannak hangulatos éttermek, kávézók, fagyizók

Ajánlom rövidebb és hosszabb időtöltésnek is. Számomra megunhatatlan, olaszos, ódon hangulatával magával ragad minden alkalommal, amikor idelátogatunk.

lejegyezte: sziluett

A néptánc varázsa

20:59

A magyar néptánc varázslat. Imádjuk? Utáljuk? Köztes út nincs? Ez jutott eszembe, amikor legutóbb a miskolci majális színpadán gyermekek táncoltak és zengett a népzene. Épp kürtös kalácsért álltam sorban, mikor egy édesanya babakocsit tolt el mellettem s kézen fogva a hét év körüli kisfiát vezette. Hirtelen felkaptam a fejemet arra, amit az édesanya mondott fiúnak: „Jaj de gagyi program! Mindig utáltam a néptáncot!” Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy miért utálja, és miért mond ilyet a hét éves-forma kisfiának, de nem tettem. Az én viszonyom a néptánchoz egészen más.

Édesapám a miskolci Vasas Néptáncegyüttesben zenélt. Akkoriban élő zenére próbáltak még a néptáncosok, ma
már csak a nyilvános fellépéseken van erre anyagi lehetőség. Pici leányként apukámmal heti három alkalommal jártam a próbákra, mert nem tudott kire hagyni, így a sarokban ugrabugrálva szívtam magamba hétről-hétre – hónapró-hónapra a próbák ritmusos, izzadt, mámoros hangulatát. Imádtam a pörgős szoknyákat a libbenő hajfonatokat, színes gyöngykalárisokat, a lányok önfeledt sikkantását, kecsességét, az életerőt, bizsergést a teremben. Mindez magával ragadott, táncikáltam a magam módján a sarokban, felpróbáltam a szoknyákat - megengedték -, de mind a földet söpörte, mert gyermek méret nem volt. Azt mondták várni kell a ruhákkal meg a tánccal is, míg nagylány leszek.

Egyszer csak vége szakadt a táncos életemnek, azóta közel 40 év telt el néptánc nélkül. És csend volt a lelkembe is. Zajlott az élet, alakult a család, más dolgok foglaltak le. Külföldön éltünk, 10 éves kisfiam versenyszerűen asztali teniszezett, de amikor hazatelepültünk itthon nem találtunk neki se egyesületet se edzőt. Sport és mozgás nélkül maradtunk és igazi görbe tartással az asztali tenisz alapállás rögzülése miatt. Ez a tartás egy elesett, lemondó, határozatlan emberke benyomását keltette bennem és elkezdtem gondolkodni, miként lehetne kiegyenesíteni a gyerekem hátát. Ekkor hirtelen beugrott a szó: néptánc! Ott aztán mindenki peckes! Nincs görbe hát! Ez az! Mivel láttam, hogy a néptánc az „y”, a „z”, de még az én generációmtól is igen távol áll, úgy kellett elcipelnem a gyereket egy táncpróbára, hogy legalább legyen valami benyomása róla. Tudtam, hogy a legtöbb gyerek szerint a néptánc gagyi, ciki, béna, ósdi és egyáltalán.

Eljött a nap. Sokat dolgoztam rajta, de elértem, hogy a fiam eljött velem, és beültünk a próbára. Kicsit késve érkeztünk, már javában ment a próba: legalább harmincöt gyermek - fiúk-lányok vegyesen – táncolt. Szólt a zene, a gyerekek csujogattak, a fiúk az égig ugrottak és csapkodták a bokájukat, forgatták a gyönyörű lányokat, szinte beleszédültem. A fiúk – az én fiam korabeli kisfiuk –, erősnek, magabiztosnak, férfiasnak látszottak, úgy bántak a lányokkal, mint zenész a hangszerével. Még a próba is extázis volt, igazi adrenalin bomba. Egy régi, ismerős, szinte otthonos érzés fogott el: elindult a lábam a ritmusra és a fiam csatlakozott az ülvetáncolásomhoz. Mámorosan jöttünk ki a teremből egy meghatározó közös-élménnyel gazdagabban. A fiam szó szerint megfertőződött a tánctól, és azóta is néptáncol. Az élete lett.

Ez egy varázslat. A magyar néptánc elbűvöl, mert a miénk! Csak hagyni kell magunkat. Nem kell ellenállni. Ez a bűvölet kitölti az életünket. Ezt kívánom mindenkinek, mert a magyar néptánc volt, van és lesz!

lejegyezte egy kedves vendégünk Herkéné Papp Tünde

Olasz kirándulás

22:56

Amikor megérkezett a diagnózis, kéz tördelve, összeszorult gyomorral bontogatta, de nem bírta megnézni azonnal. Várt. Reménykedett valami csodában. Jeges félelem szorította össze a torkát. Az ujjai elfehéredtek úgy szorította a borítékot az asztalra. A feszültséget nem lehetett kibírni, megnézte hát…

A legrosszabb következett be. Nincs gyógymód, nincs más kiút, és ez már biztos. A talaj sikamlós lett és feketeség kerítette hatalmába, elsötétült minden egy perce és a rémület fokozódott. Hát ilyen lesz. Örök sötétség ez fog állandósulni. A szíve hevesen kalapált. A halántékában dübörgött a vér, majd szétpattantak az erei. Erre nem lehet felkészülni, ezt nem tanítják az okosok. Azt hitte ilyen csak másokkal történhet, Vele soha. Meg fog vakulni!

Jó néhány év telt el a diagnózis óta. Megtanulta az évek alatt a vakok intézetében azokat a dolgokat, amik elengedhetetlenek az élethez. Megismerkedett két nagyon fontos emberrel is
. Az egyik egy jó barát, aki szintén vak, de minden őrültségben benne van. Ő lesz történetünk második főhőse. A másik a szerelme, élete társa, aki látó, róla egy másik történetben írok.

A jó barát és főhősünk, nevezzük Gianninak, egy unalmas délutánon kitalálták, hogy ők bizony meg sem állnak Olaszországig. A részletek kidolgozásával nem túl sokat bíbelődtek, hajtotta őket valami belső vágy. Vágyakoztak arra, hogy megismerjék az országot, hogy élményeket szerezzenek; ugyan látni nem fogják, de akkor is.

Látó segítséggel megvásárolták a vonatjegyeket, szállást, biztosítást aztán nekivágtak. Elindultak az ismeretlenbe. Már akkor, amikor leszálltak a vonatról, az ízek, az illatok milliárdjai vették őket körül. A város izgága forgatagában a két vak barát néhány napot töltött el. Majd hazajöttek. Azóta ez életük legnagyobb kalandja. Olyan lelkesedéssel mesélnek az élményekről, hogy elszégyellné magát bármelyik látó, aki panaszkodik a szálloda homlokzatának szürkeségére, vagy a medence méretére tovább ne soroljam.

Ők ketten mindent magukba szívtak az Olasz városkából, amit csak lehetett szemek nélkül. Mindent pozitívan értékeltek az utolsó sarki pizzéria sült tészta illatától kezdve, a helyiek egymással folytatott, heves, olasz eszmecseréin át, a városközpont szökőkútjának párafelhőjéig MINDENT!

Életük legnagyobb kalandja és élménye lett az Olasz kirándulás.

lejegyezte: sziluett

Ott a hegyen

19:55

Szeretem a hegyeket. Szeretem a meredek erdők hűs-zajos csendjét, szeretem a rohanó, játékos patakokat, szeretem a nyári havat. Szeretem a sziklákat. Itt csak az számít, hogy ki vagy és mennyire tudod, hogy mire vagy képes. Az számít, hogy légy jelen, éld a pillanatot, figyelj, és hogy ne told túl, senki és semmi kedvéért.

Így van ez, és ezt meg kell tanulni. Én is megtanultam az idő egy igen érdekes bugyrában.

A Királykőn túráztunk. A tervek szerint egyik nap délelőtt felkapaszkodtunk az erdőn át a menedékházig, s csak másnap akartunk tovább menni a láncos úton a gerincre. Gyönyörű idő volt, június közepe.
Elhatároztuk, hogy sétálunk egyet. Heten voltunk, öt tapasztalt hegymászó fiú és két lány. A Királykő vállait vettük célba, szintkülönbség alig volt, mászni nem nagyon kellett, a sziklafal alatti ösvényen át igyekeztünk a csodálatos látnivaló irányában. Útközben elviccelődtünk azon, hogy hogyan tudnak a zergék balett-táncosnő kecsességével egyensúlyozni a fehér szirteken. Az egész táj hihetetlen volt és nagyon vad. Időnként kőfolyásokon vezetett át az ösvény. Egy-egy sziklaorom mögötti kőgörgetegen megmaradt a vastag hótakaró. És aztán, ahogy északnak fordult a hegy, egyre több kőfolyás hótakaróját hagyta szinte érintetlenül a kora nyár, csupán egy vékony jégkérget képezve a felszínére. Óvatosan lépkedtünk, mindenki a saját ritmusában, de mégis együtt.

És akkor egy kék madár röppent fel a sziklafalon és hagytam, hogy figyelmemet is magával vigye. Gyönyörű volt. Azon járt az eszem, hogy igen, ez az a hely, ahol a boldogság kék madara fészket rakhat, háboríthatatlanul élhet és bárki, aki el akar és el tud idáig jönni, az megérdemli, hogy láthassa. Talán idáig jutottam a gondolatsorban, amikor megcsúsztam a kijegesedett ösvényen. …és akkor kitágult az idő. Volt időm még estemben vetni egy pillantást a tovaröppenő madárra, és láttam a kőgörgeteget borító hó-paplan érintetlen ragyogását. És azt is láttam, hogy a hó-nyelv végén kilóg a fehér paplan alól az alatta pihenő kőgörgeteg. Hatalmas kövek egy meredek hó-csúszda alján. Láttam, hogy a társaim túl távol voltak tőlem hogy elkaphassanak. A fenekemre estem és megállíthatatlanul csúsztam lefelé; egyre gyorsabban. Az jutott az eszemben, hogy meg kell fordulni, hason több esélyem van, mint a hátamon kapálózva, akár egy hanyatt esett katica. Hasra fordultam, mint egy lassított felvételen, és közben rápillantottam a hó-nyelv két oldalán lefele igyekvő barátaimra. Hiába trappoltak lefele, esélyük sem volt, hogy megállítsanak, nagyon széles volt a hó-nyelv és én a közepe táján estem el, nem érhettek el. Csak magamra számíthattam. A bakancsomat nem volt mibe bele akasztani a csúszdasímaságú lejtőn; …s valahogy volt időm átgondolni –tudtam! - meg kell kapaszkodnom: kézzel; ….és volt időm a pulóverem hosszú úját - ami túllógott a kezemen – felhúzni, és csak azután vágtam bele a tíz körmömet a harmadik ujjpercig a hóba. …és éreztem, ahogy a siklásom lelassul. Lelassul… és megáll. Erőm nem volt felkelni, de halottam, ahogy óvatos lépek roppantják a vékony jégkérget velem egy magasságban és egyre közelednek. Aztán tíz vagy húsz nagyon-nagyon hosszú másodperc múlva egy erős kéz ragadta meg a hátamon a pulcsit és felemelt, mint egy kismacskát. Másik tíz vagy húsz nagyon-nagyon hosszú és óvatos másodperc és biztonságban voltam.

Akkor kezdett el igazán reszketni kezem-lábam. Le kellett ülnöm, jól hozzá kellett bújni a kedves barátaimhoz és várni, amíg csillapul a reszketés és visszatér a jelenlét.

Megtanultam, a boldogság madara csak röpköd, a jelen itt és most van, ebben kell megtalálni a pillanatunkat és az élet örömét.

lejegyezte ebarátnőm

Menjünk a hegynek

19:23

Kirándulni Erdély szívéből csakis hegynek fel lehet. Hogy melyik hegyet választod, kedves kalandozni vágyó, az már ízlés kérdése.

Választhatod a vadregényeset, a zord fenyvesekkel. Mondjuk a Hargitát, ahol a talaj tűlevél takarójáig soha nem süt le a nap. A tisztásokon viszont vidít a pisztrángos patakcsobogás, a madárfütty s a mókus-szöszmöt, bokor alatt pedig rókagomba, erdei-eper, málna, szeder vagy az áfonya csalogat, épp aminek itt a szezonja.

Vagy választhatod a szelíd bükköst, a csíki Somlyók gyönyörű, szálegyenes, szürke csíkos erdeit, ahol májvirág, berki szellőrózsa, gyöngyike és madársóska színesíti az avart. Ide inkább ősszel kanyarodj és akkor szemkápráztató lesz a szín-szinfónia, amiben az őzek rőt bundáját alig fogod észrevenni.

Ha tengerszemre vágysz, elmehetsz a Retyezátig, de ha egzotikus tőzeglápot is szeretnél mellé
csak kaptass fel a Bálványos kénes barlangjai mellett és barangold be a Mohos és a Szent Anna tó vidékét – mely alig 32000 éve még aktív vulkán lehetett.

Ha sziklát szeretnél, egyet és igazit, menj az Egyeskőre vagy a Békás szorosba. Ott igazán elakad a lélegzeted és akkor is terem neked élmény, ha szelíd turista üzemmódban nyomulsz.

Ha viszont igazi hegymászós, hátizsákos bakancsos, de egy egész életre való élményre vágysz, ne add alább a Királykőnél. Nincs ingyért, mászni kell, a szintkülönbség számottevő - erre bátor utazó készülj fel -, de ha a Spirlától balra La Zaplaz (Deubel üregek) irányába felértél a gerincre érezned kell (érezni fogod!), ahogy a lelked kitágul és magadhoz öleled az egész erdélyi medencét.

És aztán, ha már elhitted, hogy van ilyen szabadság, te, igazán bátor túrázó, még rátehetsz egy lapáttal: végig vonulhatsz a gerincen a Grind-csúcs (2229 m) vagy a Pásztor-orom (2238 m) érintésével a Hasadék nyeregig (1660 m). Nincs ennél szebb. Ha csak az nem, ha valaki a barlangos titokzatos természetet kedveli; mert akkor irány a Nyugati Kárpátok. Bár nevükben rokonok, földtörténeti szempontból sokkal idősebbek, mint a korábban említett legénykedő Kárpát-kanyarulat. Ős öreg karsztos, odvas hegyek ezek, telis tele kinccsel és rejtéllyel, amelyek csak arra várnak, hogy felfedezd őket: A Rozsdás hasadék, a Csodavár, Pádis és környéke, mind-mind megér egy misét. Búvópatakok, jégbarlangok, csodás zárt völgyek és minden, ami egy hegyrajongó szem-szájának ingere - az van itt, és még több is. Szelíd lankák, kaptatók, kapaszkodók és átjárók sok-sok csoda és ritkán, de akkor nagyon kedves emberek.

És vannak íratlan szabályok, amelyek pont azért, mert íratlanok, a hegyek közé vetemedők viselkedési kultúrájának fokmérői. Tudnod kell tehát, hogy köszönésed elvárt, ha szembetalálkozol valakivel, akár ismered, akár nem. Az ösvényen annak van előnye, aki felfelé tart, ha csak nem akarja ő maga, a kapaszkodó, kihasználni az előny átadásának lehetőségét egy kis pihenőre. A szemetedet mindig vidd haza, ne égess hulladékot és ne bízd a hegyi menedék kukájára. Felfele használd bátran a menedék készleteit, de ne használd el a legutolsót semmiből, ha nem vagy vészhelyzetben. Lefelé, a menedékházban ott hagyhatsz bármit, amit más fel tud majd használni. Hagyj magad után rendet. Légy körültekintő, kerüld a felesleges mozdulatokat, a hegyen nem kell a faxni.

Élvezd és hagyd, hogy más is élvezhesse!

lejegyezte: ebarátnőm