Nagyon szeretem a bolhapiacot.
Itt, ahol most élek, hagyománya - sőt kultúrája van. S vannak nagy klasszikus helyek, amelyek minden nagyobb útikalauzban benne vannak, ahol hetente vagy akár naponta is lehet bóklászni. S vannak kimondottan hely specifikus – inkább esemény számba menő piacok, amelyeket évente kétszer, például az őszi - és a tavaszi nagytakarítás idején rendeznek meg. Míg az előbbin leginkább „kereskedők” kínálják a portékát és csak a nagyon dörzsöltek tudják, hogy mikor érdemes oda menni nagyot akasztani – pont, mint az Ecserin -, addig az utóbbin a helyi lakosok pakolnak ki, és ezeknek egészen más a jellegük.


Itt az a szokás, hogy egy lakótömb, lépcsőház vagy kertszomszédság összefog, és közösen állítanak egy-egy asztalt, hogy aztán csevegve, bámészkodva, nagyokat nevetve kínálják a már nem használt, kinőtt vagy valami más miatt feleslegessé vált dolgaikat - potom áron.
Az úri közönség itt sem más, mint bármilyen más vásárban. Vannak bámészkodók és alkalom vadászok, célirányos keresők és potyalesők, bömbölő - rohangáló gyerekek és totyogó  nénik-bácsik. Igazán szívhez szóló látvány.

Tetszik!
Tetszik benne az összefogás, hogy nem a "mindenki magának", hanem a "közösen-vidáman" elv vezérli az egészet. Tetszik, hogy az egész vásár vidám és hogy az emberek beszélgetnek viccelődnek: az eladók, a vevők; egymással és egymás közt. Tetszik, hogy tudják és hiszik, hogy amit nem használnak ők maguk, az másnak még jó lehet. Tetszik, hogy nem kidobják vagy eljótékonykodják, hanem potomáron adják tovább s így mindenkinek jó. Tetszik, hogy az eladó és a vevő is egyenlő fél, nincs alá fölé rendeltség. Tetszik, hogy nincs megkülönböztetés se korra, se nemre, se nemzetiségre való tekintetben. Sok gyereket is látni az asztalok mögött. Tetszik, hogy a fiatalok maguk készítik elő eladásra a „kinőtt” játékaikat, igyekeznek tisztán és rendezetten kínálni. Így aztán érdeklődni és a végső árra is velük kell alkudni. Sokat tanulnak itt a gyerekek. És tetszik, hogy a vásár végzetével az el nem adott könyvek java a helyi könyvtár lépcsőjére, a ruhák, cipők és játékok pedig a helyi segélyszervezet konténerébe kerülnek. Valahogy olyan emberséges az egész.

Itt minden eladó, szinte minden van és mégse lehet mindent megkapni.

A minap egy jó ismerősöm megkért, hogy vegyek meg neki egy könyvet: szeretné valakinek ajándékba adni eredeti nyelven a Kis herceget. Kapva kaptam az alkalmon: kiárusítás, minden második standon könyvek, a zöme kinőtt mese és ifjúsági könyv. Nosza, itt az alkalom! Ha már amúgy is bóklászok, legalább van miért. És elindultam. Előbb csak szemléztem a dobozokat, aztán beleuntam és kérdezgetni kezdtem az eladókat. Kis herceg? Nem, az nincs. Hogyhogy? - töprengtem - Nem ért meg még elég kiadást? Hiszen nemzetük egyik büszkesége? Miért nincs? Talán a harmadik vagy a negyedik standnál áruló hölgytől megkaptam a választ: „Vannak dolgok, amiket nem adunk el! Vannak könyvek, amelyeket megőrzünk örökre.  S ez olyan!”

És tényleg. Megőrizték, nem találtam eladó példányt belőle.

Tetszik! Nagyon tetszik!

lejegyezte ebarátnőm