selyemgubanc: barátság

Madárka - ajánló

16:18

Mikor nekiindultunk az útnak - a múlt évszázad 80-as éveinek legeslegvégén - egy soproni moziba, csak annyit tudtunk a filmről, hogy Peter Gabriel írta a zenéjét. „Biztos jó lesz!”- gondoltuk, de ennél ez a film sokkal több volt. Amit a vásznon láttunk, az folyamatosan elszomorított, megnevettetett, földbe döngölt, felemelt. Volt benne humor és szomorúság, fájdalom és öröm, valóság és álom, háború és béke. Olyan volt, mint maga az ÉLET, némi őrültséggel spékelve. Alan Parker 1984-es filmjéről van szó, amely a következő évben megnyerte Cannes-ban a Zsűri Nagydíját. Az akkor még nagyon fiatal Matthew Modine és Nicolas Cage zseniális játékát nagyszerű képek kísérték, és Peter Gabriel zenéje szinte röpítette a nézőt, hogy még könnyebben azonosulhasson az egyik főszereplő fiú, Madárka vágyával, a repüléssel.

Először a filmet láttam, csak utána olvastam a könyvet – szokásomtól eltérően. A film annyira eltalált volt, hogy jobban tetszett, mint a könyv – szokásomtól eltérően.

De semmi esetre sem akarom kicsinyíteni William Wharton 1978-as regényét. A film hatására elolvastam szinte rögtön. Nagyon mély és elgondolkodtató regény, ugyanazokkal az elemekkel, melyeket a filmnél is említettem. Csak egy dolog miatt került második helyre a film mögött: egy részében olyan hosszan és behatóan tárgyalta Madárka elmélyülését a madarak életének tanulmányozásában, hogy az egy ornitológust valószínűleg boldoggá tett volna, nekem kissé unalmasra sikeredett. És, hogy igazságos legyek, azt is meg kell említenem viszont, hogy volt benne egy olyan jelenet (mely a filmből kimaradt), ami miatt el kellett hagynom egy vasúti fülkét, ahol az összes egyetemista aludt körülöttem, a vizsga időszak végére érve. Féltem ugyanis, hogy felébresztem őket a nevetésemmel. Végre a folyosón kedvemre kacaghattam hangosan. Ez az emlék még oly sok év távlatából is kísér, akárcsak a könyvbéli kisgyermekek téli jelenete a fagyott sínek mellett, ami ekkora vidámságot váltott ki akkor nálam.

Egyszóval a Madárka olyan könyv, amit legalább egyszer az életben olvasni kell, és a Madárka olyan film, amit legalább egyszer az életben látni kell.

„Akinek szíve van, annak szárnyakat ad.”

Lejegyezte: Vica

Pékség mesék - Egy fenyő álma (Igaz emberek igaz meséi)

19:34

Egy tíz éves kisfiú ajándéka 1956 telén.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis fenyő. Erdőszélén cseperedett sok-sok ezüstfenyőcske csemete társával együtt. Egy napon jött egy ember, ő pedig hirtelen gyökerestül sötét zsákban találta magát. Kis idő múlva már hangos, szaladgáló kisgyermekre lett figyelmes, aki földet igazított a ijedten meredező gyökérkéjére. Ez lett az új otthona. A kisfiú, akire bízták, ha szüksége volt rá öntözgette, rendezte, sepregette környezetét, felszedte lehullott tűleveleit. Ő pedig, ahogy annak lenni kellett, évről évre növekedett a kisgazdájával együtt.

Teltek az évek, a kisfiúból, akinek oly sokszor nyújtott biztos menedéket örömében, bánatában, férfi lett. Már csak néha húzódott az árnyékába, bár elhaladtában mindig megsímogatta a törzsét, de a játékot, az örömöt és a bánatot már újabb kisgyerekek, előbb a férfi gyerekeivel, majd az unkokáival osztotta meg méltósággal.

Hatvan év telt el azóta, hogy a kisfiú el kezdte gondozni, és becsülettel meg is tett mindent, hogy ő ilyen hatalmas, tekintélyt parancsoló fává nője ki magát. Mostanra mind a ketten megöregedtek.

Nem olyan régen, emberek jöttek, nézték, méregették, az idős ember pedig beszélt és figyelt. Ő nem értette mi az a daru, kiemelés, elszállítás, felállítás, díszek. Persze látta, hogy minden évben van egy nap, amikor egyik kisebb, gyönyörűre felcicomázott társát az emberek boldogan körbe állják bent a házban. Ilyenkor irigykedve figyelte az ablakon át, de amikor pár nap után már nem látta sehol, tudta: Ő jó helyen van ott a kertben, az idős emberbarátjával és annak kutyusával együtt. Bár nem tudja mi az az ország karácsonyfája, de sejti, hogy méltó befejezése lehetne ez egy hatalmas ezüstfenyő életének!

Talán nem is olyan soká megvalósul egy csodás fenyő álma…

Erről mesélt nekem egy gondos kertbarát két kifli közt.

lejegyezte: Tintaflinta

Mire képes egy lap?

19:33

Te még írsz karácsonyi lapot és feladod a postán? – kérdezte egy ismerősöm, és némi hüledezést véltem felfedezni a hangjában. Vannak még nagynénik a családban, akiknek hagyomány, hogy küldök. Nem hívogatom telefonon őket, hisz mindenki mással van elfoglalva ilyenkor, a világhálóra pedig nem csatlakoztak föl, így ott nem küldhetem a jókívánságokat. Hát maradt a hagyomány. A címlistára felkerültek a barátnők is, mert - úgy gondoltam - mégiscsak személyesebb, ha ilyen úton-módon kapják meg az üdvözlést és sok puszit.

Mikor kisebbek voltak a gyerekek, saját kezűleg készített lapot küldtünk, megrajzolva, kiszínezve, ragasztva, csillámporozva. Később izgalmas és szép idézeteket vadásztam, hogy a lap legalább érdekes legyen, ha már nem saját kezűleg készített. Lehetőleg aranyszínű tollat is beszereztem ez alkalomra. Az utóbbi években saját verseket fabrikáltam, hogy ezzel tegyem egyedivé őket.

A kollégáim cikizni kezdtek, látván, hogy előkerültek ismét a lapok és töröm a fejem, idén hogy is kezdjek hozzá. - Negyven év múlva már csak egy postaláda lesz fenntartva az országban, az is a te kedvedért! – húztak vele. – Majd kivonul a híradó stábja és te botra támaszkodva reszketeg hangon elmeséled nekik, mi is ez a szép hagyomány, amit már csak te ápolsz.

Szerencsére ellent kellett mondanom nekik. Van olyan barátnőm, aki szintén rákapott a karácsonyi lapok küldésére és olyan gyönyörűségeket kapok tőle, hogy a lakásnak is méltó dekorációjává válik. A másik pedig nevetve hívott föl februárban, hogy most szóródott ki a képeslapom borítékjából a sok kis csillogó hópehely- fenyő- és csillagforma, amit decemberben nem vett észre, de most olyan csiklandós jókedve lett tőle. Azt is elárulta, hogy kedvet kapott.

És tényleg! Tavasszal és nyáron is érkezett egy-egy színes lap tőle, idegen tájakkal az egyik oldalán, a másikon tájékoztatással, hogy merre jár a világban, milyen az idő és - ha röpke időre is, de- gondol ránk.

Lejegyezte: Vica

A Csőlakó, a Morcos meg a többiek

20:51

Nagyon hangos nyár volt. Felújították a főutcát, felszedték a macskaköveket, hogy új, modernebb aszfaltos út vegye át a helyét. Hatalmas betoncsövek feküdtek a járda mellett. Az egyik házbéli lánnyal és egy ismeretlennel az egyik csőben ülve moziztunk. Egymásnak soroltuk, hogy éppen mit látunk a képzeletbeli vásznon. Az ismeretlen egy korombéli lány volt, aki az apukáját kísérte a férfifodrászatba. Míg aput nyírták, kinn játszott velünk, hogy ne unatkozzon. Nagyszerűen éreztük magunkat, az idő mesebeli, kacagással teli mézes fuvallattal vett körbe minket. Azon év szeptemberében elsős kisiskolásként lehuppantam egy másik lánnyal egyszerre az iskolapadba. Csak akkor néztünk össze, hogy ki mellé is telepedtünk le. A mozis lány volt, csőlakó-társam,
a nevét sem tudtam még. Az első szünetben már kéz a kézben dicsekedtünk mindenkinek, hogy mi barátnők vagyunk. És ez így van azóta is. Ritkán találkozunk, de mintha tegnap váltunk volna csak el.

Milyen szép ez a lány! – néztem az egyiket a sok új osztálytársam közül hetedikben. – Ki ne nézd már a falatot a szájából! – szólt rám barátságtalanul a mellette ülő. Pár hónap múlva már óvatosan közeledtünk egymás felé, na nem a nagyon széppel, hanem a morcossal. Nyolcadikra barátnők lettünk és együtt mentünk gimnáziumba. Azóta - a földrajzi távolság ellenére is - vannak közös programjaink, az időnkénti együtt nyaralásokról már nem is beszélve. Igazi feltöltődés vele lenni, félszavakból megértjük egymást, ismerjük a másik gyökereit.

A férjem oviban mindig segített Boldinak befűzni a cipőjét. Később az iskolában más-más osztályba járva vetélkedtek az évfolyamelső helyért. Gimnáziumban osztálytársak lettek, újra együtt töltötték a mindennapjaikat. Fiatal felnőtt korukban végigbulizták a hétvégeket és a nyarakat. Mindig tudnak egymásról, ki hol tart éppen, most tervezzük a legújabb családi találkozót.

„Már megint megkaptam, hogy antiszociális vagyok, merev és nehezen oldódó!” – panaszolta a lányom az érettségi bankettjük után. El is keseredett ettől. – Az a lány, aki mindezt rád olvasta, szintén fel tud mutatni egy, már tizenéves barátságot? - kérdeztem tőle. Mert úgy látszik ez nálunk már hagyomány. A lányom Piroska akart lenni az ovis farsangon, de nem volt melléje farkas. Ildikó ugyan nem vállalta a farkasbőrbe bújást, de örömmel öltözött nagymamának. A mai napig kitart a lányom mellett, ott vannak egymás fontos eseményein, csokorba lehet szedni a két lányról készült képeket az ovis öleléstől a nagylányos bulizásig.

A fiam mindenkire rátromfolt. Ő már a bölcsödébe is együtt járt a legjobb barátjával, ezt követte az ovi, most pedig a nyolcadik osztály padját koptatják. A műanyagmotort a bicikli, majd a freestyle roller váltotta fel. Valahogy sejtem, bármerre veti őket a sors, ez a barátság is megmarad.

Miért van az, hogy ahol mélyre nyúlnak a gyökerek, az a barátság szívósan, tartósan, makacsul megmarad? Gyermekkorban ösztönösen tévedhetetlenek lennénk? Vagy az évek múlásával a közös emlékek tartanak csak össze? Szerintetek?

lejegyezte: Vica