Bécsben jártam a hétvégén, inkább azért, hogy kiránduljak, mint hogy a karácsonyi vásárokat nézegessem, de azért nem kerültem ki őket. Na meg persze azért is, hogy megvegyem saját magamnak a karácsonyi ajándékokat, mert hogy én ezt már évek óta így csinálom. Biztos, ami biztos. ;-)

Telis-tele volt a napunk vicces pillanatokkal, és éppen olyan felhőtlenre sikerült, mint az aznapi verőfényes napsütéses időjárás.

Elmentünk a Schönbrunni kastélyba, ahol a beengedő automatánál az őr folyamatosan röhögött rajtunk: időhöz kötött volt a jegyünk alapján a belépésünk, de a nagy tömeg miatt többször is próbálkoztunk, hátha bejutunk hamarabb, vagy legalábbis nem csúszunk ki az érvényességi időből. Az elektronikus ellenőrző rendszer azonban nem ismer kegyelmet, így kedvesen, de határozottan mind a négy alkalommal félreállított minket. A végén, amikor tényleg átengedett az automata, nem győzte ismételgetni, hogy „I’m very glad, I’m very glad”.

A Karlsplatz-on, ahol igazi kézműves vásár van, találtunk egy bódét, ahonnan francia zene szólt, és két, tengerészcsíkos ruhás fiú táncolt hátul, miközben rakodtak. Itt igazi francia galette-t lehetett enni, akár még teljes kiőrlésű lisztből is, és francia volt a személyzet is. Kicsit beszélgettünk velük, amíg elkészült az ebédünk, én elnézést kértem, hogy nem beszélek franciául, és ezért az angol szövegemet kell hallgatniuk. Ők szabadkoztak, hogy még csak most tanulnak németül. Tágra nyílt szemekkel, és enyhén kétségbeesett arccal néztem rájuk: németül? de hát miért??? Egy ideig úgy néztek rám, mint amikor a kedvenc kábelszolgáltatómnál egy kis szél vagy eső miatt kimerevedik a tévén a kép, majd harsány nevetésben törtek ki. (Ezen a ponton kérek elnézést mindenkitől, aki a német nyelv rajongója.)

A szupermarketben a pénztáros fiú olyan hihetetlenül gyors volt, hogy mi még ilyet nem láttunk. A látszólag hosszú sor pillanatok alatt elfogy, és amikor én kerülök sorra a kettő darab árucikkemmel, csak állok ott lefagyva, mint maci az üres mézes bödön előtt, és képtelen vagyok fél percen belül felfogni, hogy mennyit kell fizetnem, és hol találom a megfelelő fizetőeszközt a pénztárcámban. A sorban mögöttünk állók elnézőn mosolyognak a dementia korai áldozatán, és türelmesen kivárják, amíg a fiú több nyelven is újra elmagyarázza, hogy mit kér, majd a blokkot is elém teszi, és kedvesen elmutogatja, hogy mely számokat is kell a pondrónyi agyammal analizálnom a fizetéshez.

Estefelé, a vonat indulása előtt, egy rendkívül finom forralt borral a testünket-lelkünket átmelegítve, és agyunk frontális kérgét kikapcsolva állunk a kebabos előtt. Az árus tősgyökeres, a kiejtése annyira helyi, hogy már érthetetlen, angolul nem beszél, így hát egy kis activity következik, ahol a „yescheese” ellenére sem kerül rá sajt a kolbászra, a káposztának látszó tárgyról megtudjuk, hogy az valójában saláta, és az összeg elhangzása után (amit kivételesen jól hallunk, csak nem fogunk fel) az ujjainkon hangosan elszámolva 3-ig fizetjük ki a könnyű vacsora árát. Ő is, mi is hangosan hahotázunk ezen.

A vonaton hazafelé kissé gonoszan, de remekül elszórakozunk azon, hogy a velünk szemben ülő két lány a földgolyó másik feléről szinte végig a telefonját tapicskolja, és összesen 3 alkalommal váltanak szót mintegy fél-fél perces időtartamban. Vajon ez a jövő barátsága? Amikor megáll a telefonom, akkor esetleg beszélgethetünk?

Az ajándékaimat beszereztem, ettem a kedvenc süteményemből, és minden úgy sikerült, vagy még jobban, mint ahogy elképzeltem. A legszebb pontja a napnak mégis az volt, amikor bementünk a Szent Péter templomba, és leültünk egy kicsit. A hatalmas tömeg és zaj ellenére sikerült belül elcsendesedni, és a lelkem mélyére tekinteni. 

lejegyezte: Szemfény