Ragyogó napsütés! Igen, ez előírás – bár nagyon izgultam reggel, hogy az a néhány felhőfoszlány is odébbálljon, amit az éjszaka itt hagyott.

Vidám csapat, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mi, csajok klassz, tavaszi szerkóban, színesen – hiszen azt is megbeszéltük, ki, milyen színűbe bújik; és bejött, ahányan annyi színűek vagyunk, mind pasztellben. Csak Laura lóg ki a sorból. Mint mindig. Neki neonban kell virítania, hogy minden szem rajta akadjon meg. De nem, nem fog felbosszantani. Villogjon és akkor is jól érzem magam, nem dőlök be a kisded játékainak. A srácok nem foglalkoznak ilyenekkel, csak marháskodnak, ugratják egymást és időnként minket is. De jó nekik! Valahogy olyan másképp csinálják az egészet. Nekik olyan könnyű.

Kevesen születnek kiváltságosnak, szőlő tőke mellé, a legtöbben valamikor felnőtt korban kezdik az ismerkedést a borral. Így voltunk ezzel mi is. Hosszú utat tettünk meg a vörösboroskólától a Ráspi-,  a Szászi-, vagy a Montepulciano környékén gyönyörűeket alkotó Máté Ferenc borokig. Úgy kezdődött ez, ahogy minden jóvágású egyetemistánál abban az időben - pedig egyik szakon sem volt vizsgatétel a bor -, ha buli, akkor vörösboroskóla. A helyzet úgy hozta, hogy voltam a pult mindkét oldalán. Volt, amikor önfeledten „nosztalgiáztunk” a Petróleum lámpásra és közben mindenki kezében ott volt a műanyag pohár, és volt, amikor én magam mértem: eleinte gondosan centizve, aztán érzésre, aztán csak úgy ránézésre – akinek már magas volt az alkohol szintje, annak inkább boros-kólát, a beindulóknak kólás-bort. Vicces volt, de köze nem volt a borhoz.
Másnapossággal és különös szagokkal járt együtt. Egy biztos, nem a gasztronómiai élmény vezérelt – s ezzel nem voltam egyedül.
Annyira nem, hogy amikor a párommal kiléptünk a nagybetűs életbe, magunk mögött hagytuk az Alma Mátert és elmaradtak a rendszeres hétvégi bulik, valahogy lazulások kísérője inkább a sör lett. Olyan rossz élmények kötődtek "ahhoz" a borhoz – és annyira nem ismertük a terepet (vagy fordítva), hogy egy ideig rá se néztünk.

Aztán jött egy más világ: a multilét, ahol az üzleti vacsorákat és rendezvényeket borkóstolással vidították. Akkoriban ennek nem volt még Magyarországon kultúrája, bárki, aki 15 értelmes mondatot el tudott mondani egy borvidékről, kóstoltató volt. Sokáig hidegen hagyott a téma. De aztán jött egy Zöld Veltelini és megálltam egy pillanatra. Borélmény! Hihetetlen, hogy pont egy zöldveltelini! Hiszen ez egy egyszerű kis bor. Általában frissen ajánlják, nem tud nagyon sokat, ha jól készítik, akkor friss, roppanós, őszinte – semmi fifika vagy ravaszság - mondják a bortudorok. Lehet, hogy a hangulat, a felvezetés, vagy csupán a társaság tette, lehet, hogy maga a bor volt tényleg nagyon ott, de az is lehet, hogy csak én jutottam el végre oda, hogy értékelni tudjam… Nem tudom. Csak azt tudom, hogy nagyon bejött – élmény volt.  Az első.  Innen újra indultunk… Lassan a párom is kiheverte az ifjúkori vörösboroskóla feelinget és elkezdett figyelni az élményre. Még mindig olyan idétlenül hangzott mindaz, amit egy-egy magát bátran szomeliének nevező illető, elregélt egy pohár borról: kerestük a birsalmát, a mézet, a kissé kénfülledt aromákat – néha hiába – máskor meglepetés szerűen előugrott egy kis hárs, körte vagy macska pisi. Milyen világ ez?

Az én párom egy alapos, jó ember, ezért kitalálta, hogy összeköti a kellemeset a hasznossal és benevezett egy boriskolába. Jobban bele akart látni, hogy miről is regélnek neki borkóstolás címszó alatt. S mivel ez a képzés egy luxus szállodában volt, bentlakásosan, hát magával vitt, hogy én majd ott "dolcevitázok" és szépülök. Nem így történt. Mire kinéztem magamnak, hogy melyik masszázs, milyen pakolás és milyen sorrendben, addigra kiderült, hogy sok a kóstolni való tétel és kevesebb a tanulni vágyó, mint amire számítottak és az egy főre eső alkohol szint csökkentése érdekében berántottak az iskolapadba. Nem bántam meg. Hallottam végre egy kis bortörténelmet: nemzetközit és hazait, megértettem az „Ó gyilkos peronoszpóra, mit tettél a szőlőmmel” felkiáltást, nyaltam bazaltot, rágtam szénát, kóstoltam birsalmát és körtét és lassan-lassan elkezdtem érteni és érezni miről szól a csízió. Tényleg nagyszerű volt, és gyönyörű borokat kóstoltunk. Az igazi élményt mégis egy ebéd jelentette. Egy akkor már országos hírű sommelier – Kovács Antal volt az egyik vendégelőadó és mikor együtt lementünk ebédelni a szálloda séfje szívességet kért tőle. Anti, csak úgy vállalta el a felkérést, ha beillesztheti a tanmenetbe, ezért ebéd helyett – és utána hosszasan - mindannyian összekóstoltuk a következő évadra tervezett menüsort és a pince borkészletének mintáit. Igazi gasztronómia kalandtúra volt! Jó volt látni, ahogy a séf, a ház borásza és a neves borszakértő kostól, ízlel, vitatkozik majd megegyeznek, hogy mihez-mi... vagy hogyan módosuljon a fűszerezés az öntetben, hogy ez vagy az a bor igazán jól illeszkedjen a fogáshoz. A következő évadban ezt a párosítást ajánlották a vendégeknek.  Azóta sem láttam ilyet élőben!

De ezzel az élménnyel sok minden változott az életünkben. Azóta több fajta borospohár van a kredencben, és mindig több üveg bor várakozik bontásra a tárolón. Kirándulásaink során mindig megnézzük a célterület bortérképét és biztosan hozunk egy kisebb válogatást a helyi alkotóktól. Ha vendégség van nálunk, gyakran több fajtát is megkóstolunk egy vacsorához. Mindig beleszagolok a nemes italba, mielőtt megkóstolom és csak azt iszom meg, ami igazán ízlik; pedig már nem riasztanak meg a különleges aromák-zamatok. Viszont nem pörgetem a pohárban órákig a bort, nem tartom el a kisujjamat, ha iszom a pohárba lévő nedűt. A bor nekem továbbra sem tétel.


lejegyezte: ebarátnőm