Egy tíz éves kisfiú ajándéka 1956 telén.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis fenyő. Erdőszélén cseperedett sok-sok ezüstfenyőcske csemete társával együtt. Egy napon jött egy ember, ő pedig hirtelen gyökerestül sötét zsákban találta magát. Kis idő múlva már  hangos, szaladgáló kisgyermekre lett figyelmes, aki földet igazított a ijedten meredező gyökérkéjére. Ez lett az új otthona. A kisfiú, akire bízták, ha szüksége volt rá öntözgette, rendezte, sepregette környezetét, felszedte lehullott tűleveleit. Ő pedig, ahogy annak lenni kellett, évről évre növekedett a kisgazdájával együtt.

Teltek az évek, a kisfiúból, akinek oly sokszor nyújtott biztos menedéket örömében, bánatában, férfi lett. Már csak néha húzódott az árnyékába, bár elhaladtában mindig megsímogatta a törzsét, de a játékot, az örömöt és a bánatot már újabb kisgyerekek, előbb a férfi gyerekeivel, majd az unkokáival osztotta meg méltósággal.

Hatvan év telt el azóta, hogy a kisfiú el kezdte gondozni, és becsülettel meg is tett mindent, hogy ő ilyen hatalmas, tekintélyt parancsoló fává nője ki magát. Mostanra mind a ketten megöregedtek. 

Nem olyan régen, emberek jöttek, nézték, méregették, az idős ember pedig beszélt és figyelt. Ő nem értette mi az a daru, kiemelés, elszállítás, felállítás, díszek. Persze látta, hogy minden évben van egy nap, amikor egyik kisebb, gyönyörűre felcicomázott társát az emberek boldogan körbe állják bent a házban. Ilyenkor irigykedve figyelte az ablakon át, de amikor pár nap után már nem látta sehol, tudta: Ő jó helyen van ott a kertben, az idős emberbarátjával és annak kutyusával együtt. Bár nem tudja mi az az ország karácsonyfája, de sejti, hogy méltó befejezése lehetne ez egy hatalmas ezüstfenyő életének! 

Talán nem is olyan soká megvalósul egy csodás fenyő álma…

Erről mesélt nekem egy gondos kertbarát két kifli közt.

lejegyezte: Tintaflinta